2015. május 31., vasárnap

Ne engedj el I.

Szép délutánt mindenkinek!
Nos, ahogy ígértem, megérkezett a Ne engedj el első fejezete! Nem tudom, mit fűzzek a dologhoz, talán annyit , hogy ez az egyik történet, amit a legnagyobb kedvvel és szenvedéllyel ültem le írni,több, mint fél évvel ezelőtt. Remélem legalább annyira fogjátok élvezni Ti az olvasást, mint én az írást.
A véleményeteket nagyon szívesen fogadom és nagyon jó olvasást kívánok,
Millió puszi és ölelés,
Bella

I.

"Do you remember how this first begun?
Teeth were white and our skin was young
Eyes as bright as the Spanish Sun
We had nothing we could hide..."

Nem nézett rá, teste megfeszülve állt ellen a lány minden érintésének. Anabell ajkait összeszorítva nézte a fiút, száját szóra nyitotta, hang mégsem jött ki rajta. Cserben hagyták a szavak, a magyarázkodás immáron feleslegessé vált. Mind a ketten tudták: vétkezett és ezen semmi nem változtat, legkevésbé a szavak, melyek céltalanul keringenek a levegőben.
- Nézz már rám Marc az ég szerelmére, könyörgöm - szavai mostanra elhalkultak, suttogva fonta ujjait a fiú arcára. Hiába próbált a szemébe nézni, a zöld íriszek helyett mintha falba ütközött volna tekintete. Anabell megrezzent  a ridegségtől és keserűségtől, kezét lassan emelte el a fiú álláról.
Milliószor megbánta azt a percet, a kereszt mégsem omlott le válláról. A teher percről percre nehezebbé vált és úgy érezte, egy nap maga alá temetve szakad rá és ma eljött a pillanat. Marc tekintete azonban fájdalmasabb volt minden kínnál, rosszabb minden gyötrelemnél, mit a test képes elszenvedni. Megöltem őt.  
- Szeretlek. Te is tudod, hogy szeretlek.
Nem akart gyengének tűnni, elcsukló hangját hallva azonban képtelen volt palástolni erőtlenségét. Könnyei megállíthatatlanul szántották végig arcát, a cseppek fátyolként homályosították látását. Megtört és úgy érezte, minden egyes másodperc egy szorító kéz a nyakán, mely fojtogatva rázza ki belőle maradék erejét. Lábait harmatgyengének érezte, akár egy fűszál a réten, amivel kénye-kedve szerint játszik a szél. Türelmetlenül toporgott a fiú előtt, állát finoman megragadva olvasztotta eggyé tekintetüket. Nézz már rám. Kérlek. 
- Igaza volt Mateonak, csak egy ribanc vagy, akire feleslegesen pazaroltam az időmet.
Egy percre elveszítette egyensúlyát, lába alatt megingott a talaj. Kétségbeesetten markolta meg Marc kabátját, a színek összefolytak szemei előtt. Bukdácsolva hátrált egy lépcsőfokot, teste tompán puffant a korlátnak. Egy szó nagyobb fegyver lehet egy tőrnél, amely vérző sebet hagy maga után és ezt maga Marc is tudta. Ismerte a lányt, annak minden apró porcikáját és mozdulatát, minden gondolatát és gyengeségét. Tudta, miként kell összetörni. Anabell némán figyelte a fiú arcát, melyen keze piros nyomot hagyva csattant újra meg újra. A fiú fújtatva ragadta meg csuklóját, a lány ujjai lassan elfehéredtek szorításától.
- Elég legyen!
Marc szavait az érkező metró hangja nyelte el. A fehér jármű lomhán robogott a peron mellett, a tömeg tolongva igyekezett a kocsik ajtajához. Mintha észre sem vették volna a lány kálváriáját, furakodva nyomták fel magukat a metróra. A fiú sietve szelte a lépcsőfokokat, Anabell keze reménytelenül kapott utána.
- Végeztem veled, Anabell. Ne keress többet. Sergio karjai majd megnyugtatnak.
Széles válla megfeszült, karját elrántva sietett a metró felé. Az ajtók bezárultak mögötte és ő nem nézett hátra. Semmi sem maradt belőlünk. 


Egy újabb metró süvített el előtte. Teste megrezzent, sötét haja hangtalanul libbent vállán. Hátát a falnak támasztva meredt maga elé, minden hang távolinak tűnt. A lépések lassan koptak el, az aluljáró kísérteties csendbe burkolózott. Vonásai rezzenéstelenek maradtak, lábait mellkasához húzva halk ütemet dobolt a kövön. A kijelző monoton kattogással számolt vissza, a jármű vad széllel karöltve robogott be az állomásra. Néhány ember lézengett a peronon, a falon lógó óra mutatója éjfélhez közeledett. 
Ő maga sem tudta, miért teszi. Miért szaggatja fel minden egyes nap a már begyógyult sebeket. Gondolatai cinikus mosolyra kényszerítették, ujjait tördelve pillantott oldalra. A lépcsők üresen álltak, egy lélek sem törte meg a csendet. Nem úgy, mint akkor éjszaka. Gyűlölte az emlékeket, melyek minden egyes nap marcangoltak a lelkét. Akkoriban nem tulajdonított nagy jelentőséget a dolognak, túlságosan fiatal és infantilis volt ahhoz. Mindent játszi könnyedséggel kezelt, élvezte a létet és azt, hogy Őt birtokolhatta. Hiszen az övé volt testestül-lelkestül, minden apró porcikájával. Bolondulásig imádta a zöld szempárt, mely minden fájdalmat eltörölt. 
Tekintete újból a lépcsőkre tévedt, a képek szinte megelevenedtek előtte. Próbálta elhitetni magával, hogy Őt látja. Hogy mindent helyrehozhat, hogy semmi sincs veszve. Keserű arccal nedvesítette meg ajkait, a könnyek megállíthatatlanul folytak végig arcán. A sós cseppek mohón szántották bőrét, de ez mit sem számított, mindössze a magány volt a társa. Egy végső morajlás visszhangzott a föld alatt, a metró fokozatosan lassított. Üveges tekintettel bámulta az ajtót, mely előtte tárult ki. Legszívesebben megálljt parancsolt volna a világnak,  keze akaratlanul is a semmi után nyúlt reménykedve, hogy egy tenyérbe simulva célba ér. Elengedte Őt és ezt sohasem fogja megbocsájtani magának.

~~*~~

Üres tekintettel meredt maga elé, lábai átvéve az irányítást vezették a lányt. A fák ágai megrezzentek a gyenge szélben, cipője alatt megroppantak az úton fekvő kavicsok. Orrán szuszogva kapkodott a reggeli csípős levegő után, pulóverjének ujjait szorongatva rótta az utat. Semmire sem gondolt, semmit sem érzett. A futás képes volt mindent elfeledtetni vele, egy órára megszabadulhatott az őt kínzó bestiáktól. Fújtatva lassított, kezét csípőjére csúsztatva egyenesítette ki hátát. A nap halvány csíkból a horizont urává vált, narancsos gömbje bevilágította a reggeli égboltot.A zene ütemes dobolása indulásra kényszerítette a lányt és Ana néhány lépés után ismét megiramodott. Az adrenalin átjárta a testét, élvezte, ahogyan minden apró része megfeszül és többet akar. A föld megsüppedt lábai alatt, tüdeje mohón szívta magába a levegőt. Egy pillanatra lehunyta szemét és hagyta, hogy a
hűvös széltől megborzongjon. A hideg hullámként söpört végig rajta, lépteit lelassítva támaszkodott térdére. Hunyorogva pillantott az ágak között beszűrődő napra és a lézengő emberekre, akik táskájukat szorongatva igyekeztek munkahelyükre, az idős hölgyekre és urakra, akik botorkálva közeledtek a karnyújtásnyira lévő piac felé. Lábai lassan elernyedtek, tüdeje megtelt levegővel amit hangos szuszogással préselt ki magából. Izzadt homlokát letörölve biccentett oldalra, lábujjhegyre magasodva figyelte a mellette elhaladó férfi arcának ismerős vonásait. A markáns vonalak Rá emlékeztették, fejét megrázva igyekezett elűzni a kétes gondolatokat. Nem,nem ő az. Hezitálva kocogott utána, léptei egyre gyorsabbá váltak végül loholva sietett a fiú után. Hangok és gondolatok ezrei özönlöttek elméjére, torka kiszáradt, lábai fáradtságtól remegtek. Mégsem állt meg.
- Eric!
Hangja erőtlenül süvített a levegőben, lépteit gyorsítva eredt a fiú nyomába. A szavak azonban hasztalanok voltak, a férfi sietve korzózott a fák között. Ana lábát minden erő elhagyta, levegőért kapkodva lassított le és utolsó erejét egy kiáltásba ölve rogyott a padra. A férfi  megfordult, Ana sóhajtva nyomta fel magát a padról. A kérdések szüntelenül cikáztak a fejében, mindegyikük üvöltve követelte a választ. Beszél rólam? Gondol rám? Hiányzom neki? 
Egy pillanatra megrettent a közeledő alaktól, a hátrálás azonban fájdalmasabb és kínosabb lett volna a maradásnál. Eric fürkésző tekintete már-már zavarba hozta, kezeit mellkasa előtt összefonva lépett közelebb.
- Ana?
Ajka hitetlenül formálta a lány nevét, meredt pupillákkal figyelve őt. Ana bólintott, karjait finoman fonta a férfi köré, s Eric lassan követte a lány mozdulatait. Idejét sem tudta Ana az utolsó találkozásnak, a fiú minden porcikáját szinte csodálattal mérte végig.
- Nagyon jól nézel ki, Eric, rengeteget változtál.
- Nem maradunk ugyan azok, akik voltunk.
A szavak fájdalmasan nyilalltak Anabell szívébe, felidézve minden múltbéli keserűséget. Fanyar mosolyra húzta száját, aprót bólintva tűrte füle mögé az előrebukó, vékony tincseket. Hiszen semmi mást nem akart annyira, mint a múltat és azt, akik voltak. Együtt. Ő és én.
- Hogy van?
Ana mintha megrémült volna saját hangjától, egyensúlyát veszítve kapaszkodott meg a mellette magasodó tölgyfa törzsében. Eric zihálva foglalt helyet a padon, lábait kinyújtva dőlt hátra. Bozontos haját hátranyalva nedvesítette meg ajkait, tekintetét a lányra emelte.
- Boldog, Ana. Minden rendben van vele.
Eric akaratlanul is szemrehányóan pillantott a lányra, mintha minden fájdalomért, amit az öccse elszenvedett a lányt okolná. Cinikus mosoly szaladt végig Ana arcán, ajkai közül mély sóhaj tört fel. A milliónyi kérdés tonnás súlyként nyomta vállát, mégsem szabadította meg magát a tehertől. Képtelen volt megérteni azt, hogy még ennyi év után is fáj kiejteni a nevét, rá gondolni vagy mással látni. Abszurd volt őt még mindig szeretni és kínzó volt a tudat, hogy ő ezt soha nem fogja visszakapni tőle. Eljátszottam a bizalmát. 
- Azt hiszed nem látlak a meccseken? Tudom, hogy ott vagy és ő is tudja - felsőjét megigazgatva állt fel, az arcán csordogáló cseppeket letörölve fonta keresztbe karját. Ana gyomra összeszorult, egyensúlyát egyik lábáról a másikra helyezve toporgott.
- Muszáj őt látnom, Eric.
A szavak hirtelen buktak ki száján, ajkait összeszorítva igyekezett elhallgattatni magát. Tudta, hogy amit kér nevetséges és reménytelen, mégis bízott a fiúban. Valami azt sugallta, nem is tehet mást. Marc látni sem akarja, Eric szavai talán képesek megtörni a spanyol szívét borító jeget. Félve pillantott a fiúra, arcán egy könnycsepp kuszán gördült végig. Nem kellett kérnie az ölelő karokat, Eric csendesen fonta köré karjait.
- Rendben, Ana, elviszlek hozzá.



Az öltöző falai szinte megremegtek, a tömeg egy emberként skandálta a bizonyos nevet. Idegesen húzta fel nadrágját, merev arccal pillantott a falon lógó tükörbe. Igyekezett palástolni idegességét, hangosan fújtatva kötötte be cipőjét. A helyiségben kísérteties a csend honolt, mindössze egy-egy szó törte meg a némaságot. Mindenki tudta, hogy ez a harc nem lesz könnyű. Az El Clásico mérkőzései örökös szélmalomharc a két csapat között, mindössze a szerencsén múlik merre billen az a bizonyos mérleg. A tökéletes játék kevés a pályára, a játékosok megtanulták, hogy a fegyelem és józanság a legnagyobb fegyver. Nem kerekedhetnek felül rajtunk. 
A lábak egyszerre érték a talajt, az alagút végén csakhamar látszódott a narancsos fény. Orrát megcsapta a frissen locsolt gyep illata, a zöld pázsit hibátlannak tűnt. Nem néztek egymásra, minden szem a közönségre szegeződött. Némelyek arcán halovány mosoly futott végig, a legtöbben azonban merev vonásokkal álltak sorban, kezeiket csapattársuk vállára helyezve. A himnusz felcsendült, a nézők sáljaikat és zászlóikat lengetve üvöltötték a csapat indulóját. A stadion szinte felrobbant és ez volt az, ami értelmet adott a mának. A több mint nyolcvanezer kéz a levegőben egyszerre volt áldás és nyomás, ami csak fokozta a nyerés utána vágyat.  Sikerülni fog. Megcsináljuk. 
A sípszó szakította ki őt delíriumából és mindössze a hófehér labdára összpontosított. A testek tompán ütköztek egymásnak, a földön hol egy piros-kék, hol egy fehér követelt bosszút az őt ért sérelemért. A fehér Hetes válla fájdalmasan mélyedt Marc vállába, a spanyol dühösen szisszent fel. A portugál mit sem törődve köpött a zöld gyepre, odébb lökve a fiatal játékost pillantott a kapu felé. Ronaldo megiramodott, a fiú minden erejét lábaiba ölve futott utána. A testek hangtalanul puffantak és az ellenség a földre kerülve könyörgött a segítségért. Marc cinikusan nevetett fel, tekintete Neymarra tévedt. A brazil értetlenül tárta szét karjait, kelletlenül sétált a gyepen fekvő portugál felé. A bíró egy sárga kártyát emelt a magasba, a Tizenötös gúnyos mosollyal segítette fel a Real Madrid játékosát. Az idegek pattanásig feszültek, a bíró sípjának hangja csupán távoli zajnak tűnt. A közönség megfagyott, Marc szinte lassítva látta a játékszert amely célt érve mélyedt a kapu hálójába. A fehérek egy emberként kiáltottak fel, a katalán szektorban némaság honolt. Marc öklét összeszorítva szuszogott, homlokát megtörölve kapkodott a levegőért. A düh méregként terjedt szét benne, minden eltelt perc csak olaj volt a tűzre. Nem gondolkodott, nem figyelt az őt körülvevő világra. Futott, ahogy a lába bírta, ha kellett minden szabályt áthágva iramodott a labda után. A spanyol gyors mozdulattal sasszézott el a két fehér között, a labdát elveszítve lassított le. A madridi lövése célt tévesztve repült ki, a barcelonai csapat esélyt kapva az egyenlítésre tömörült az ellenség kapuja elé. A bíró megfújta sípját, a labda ívelve közeledett a játékosok felé. Nem gondolkodott, nem tervezte meg mozdulatait. Fejét tompán érte a labda, mely a kapu felé repülve csapódott a hálóba. Egy percre megfagyott a levegő, az óra mintha lelassult volna. A katalánok harsogva ugrottak fel, a tömeg hullámozva éltette a gólszerzőt. A brazil Tizenegyes üvöltve ölelte magához Marcot, a csapat éljenezve fogott kezet a fiúval. A spanyol pillantása a közönségre tévedt, tekintete egy ismerős arc után kutatott. Bátyja elismerően bólintott, Marc mosolya azonban egy pillanat alatt az arcára fagyott. A levegő mintha tüdejébe szorult volna, a pálya szinte megremegett körülötte. Lába a földbe gyökerezett és szemei mindössze egy embert fürkésztek. Ajkai elváltak egymástól és pillantása hitetlenül olvadt eggyé a lányéval, aki egykor a világot jelentette.