Drága olvasóim!
Én magam sem hiszem el, de megérkezett a Ne engedj el záró része - ami annyira még nem is záró fejezet, hiszen egy epilógus még várat magára, azonban a történet itt lezárul, Marc és Ana sorsa végleg eldől.
Nehezen jöttek a szavak, de a végére egészen visszatért a régi énem. Amikor nem kellett órákat agyalnom egy-egy soron, hanem maguktól jöttek a gondolatok. Természetesen még keresem a régi önmagam, de azt hiszem, ez a régi, szeretett történet segített visszarázódni. Az elején még nem így terveztem ezzel a történettel, sokkal hosszabb sztorinak ígérkezett, azonban úgy érzem, itt le kell zárnom. Ugyan nem minden úgy történt ahogy az elején terveztem, mégis örülök, hogy sikerül lezárni a történetet, hiszen ez az első olyan sztorim , amit sikerül lezárnom.
Remélem, elnyeri a tetszéseteket a fejezet, hamarosan újra jelentkezem.:)
Millió puszi és ölelés,
Bella
Ne engedj el
III.
Nem mert rápillantani, mégis minden egyes mozdulata figyelmet követelt és Marc lassan behódolt a lány akaratának. Ujjai könnyeden simították végig a pohárban álló szívószálat, ajkai minduntalan mosolyra húzódtak. Tekintetük lassan forrt egybe, a varázst a fiú törte meg. Idegesen markolt térdébe, lábai a zene ütemére doboltak. Megzavarta őt. Mintha minden kontrollt elveszített volna maga felett, semmi másra nem tudott összpontosítani. Titkon pillantott rá újból, a lány nevetése őt is mosolyra késztette. Feszült volt. Nyugtalanul fészkelődött a bőr fotelben, a sör csakhamar kifogyott a korsóból. Tudta, hogy mi a dolga és szerette megtenni az első lépést. Élvezte a lányok figyelmét, a pillantásukat ahogy ránéztek és azt, hogy ő uralta a helyzetet. Most mégis azt érezte, hogy minden kicsúszott a kezéből. Egy buta kis fruska, aki semmit nem tud a világról vagy a szerelemről. Egy kislány, aki minden ártatlansága ellenére vonzotta őt, akár a mágnes és Marc képtelen volt ellenállni a bűvöletnek.
Kezeit zsebeibe mélyesztve sétált felé, közeledő alakját látva a társaság lassan csendesedett el. Bőrkabátját fojtogatónak érezte, vállát megrántva tette meg az utolsó lépéseket. A lányok szinte egyszerre nyomták fel magukat a székről, táskájukat magukhoz húzva biccentettek az ajtó felé. Mindössze Anabell volt mozdulatlan, tekintete mindvégig Marcon nyugodott. A fiú zavartan köszörülte meg torkát, a lány szemöldöke kíváncsian ugrott ívbe.
- Azt hittem egész este ott fogsz ülni.
Marc mintha megkönnyebbült volna a lányt hallva, kezét Ana székére csúsztatva pillantott rá, amit a lány egy kacér mosollyal viszonzott. Semmit sem tudtak a másikról, mégis ahogyan egyásr szemébe néztek egy valamivel tisztában voltak. Akarták a másikat testestül-lelkestül.
A zár kattant, a lakásban egy lélek sem járt, mindössze a csend volt a társa. A kulcsot az asztalra dobva húzta le magáról a pulóverjét, a konyhapultnak támaszkodva zúdította le torkán a jéghideg vizet. Nina lihegve szaladt a lábához, a fiú apró mosollyal az arcán simította végig az állat fejét. Nem bírt gondolkodni, mellkasa szorított, lábait gyengének érezte. A kanapéra borulva bámulta a plafont, minden gondolat nehezére esett. Nem akart érezni, nem akart emlékezni, hiszen mindenben csak őt látta. Szemeit fáradtan hunyta le, kezét keresztbe fonva forgolódott. Fejét széthasították a hangok, a képek, szinte őrültnek érezte magát. Tekintetét az ajtó felé kapva nyomta fel magát, pillantása megakadt a lányon. Mosolya, amely mindig magával ragadta mintha elvesztette volna a varázsát, hanyagul dőlt vissza a párnákra. A lány sietősen lépett a fiúhoz, ajkaikat összeérintve lehelt csókot a fiú szájára. Marc mindössze egy halovány mosolyt engedett el, szemeit megdörzsölve fújtatott. Melissa ujjai aggódva szántották végig a fiú haját, Ő azonban elutasítva kapta el fejét.
- Ne most, Melissa.
Hangja rideg volt, a lány nem tudta mire vélni a visszautasítást. Megrémítette a fiú viselkedése, és ezt ideges mosolya sem tudta leplezni. Marc közönyösen fordult a lány felé, kulcsát, mobilját és tárcáját zsebébe dugva ragadta meg a kilincset.
- Sergivel leszek, majd jövök.
Egy erőtlen csókot lehelt a lány homlokára, majd minden köszönés nélkül távozott. Nem bírt tovább a lakásban maradni,mintha a négy fal felé közeledett volna, megfosztva őt minden levegőtől. Feszülten tépte fel kocsijának ajtaját, majd a gázra taposva kanyarodott ki az útra. A fehér vonalak eggyé olvadtak , a táblák összemosódva suhantak el mellette. Végül csak a fák maradtak és a pusztaság,Barcelona magas épületei már rég a háta mögött voltak. A szél süvített fülébe, a motor hangos robajjal gyorsult tovább. Az adrenalin átjárta testét, élvezte, ahogyan egyre jobban belesüpped a bőrülésbe. Nem akart megállni, menekülni akart. Menekülni maga elől, az érzései elől és előle, akitől nincs kiút. Zihálva fékezett, lekanyarodva a poros útról. A szélvédő elől lassan illant el az áttetsző porfelhő, ujjai a kormányt szorongatták. Hezitált. Harcot vívott magával, az érzéseivel, az emlékekkel és vele. Mindennel, amit ő adott neki, minden perccel, órával és nappal, amit képtelen elfelejteni ennyi év után is. Lába a gázpedálra csúszott, mindössze az útra összpontosított és elindult. Oda, ahol minden elkezdődött.
Hezitált. A friss, könnyed szellő mintha fojtogatta volna, pólójának nyakát megrántva igyekezett levegőhöz jutni. Ajkait vonallá préselve támaszkodott a hideg falnak, ujjaival ütemesen dobolva a téglákon. Ujjait a kilincsre helyezte, könnyedén meglökve az ajtót. Lassan lépett egyre beljebb, elhalt hangon csengő "halló"-jára senki sem felelt. Üres volt a ház, csak ő és az emlékek maradtak. Minden, amihez hozzá ért, egy újabb képet idézett fel benne. A kanapé érdes anyaga, ami annyiszor érte bőrét, a lépcső hideg korlátja, amit annyiszor markolt feszülten, a puha, hófehér szőnyeg, ami lábát simogatta mindegy egyes reggel, miközben Őt kergette a lakásban. Nem szabadna itt lennem.
Nem nézett máshova, célját ismerve igyekezett az emeletre, benyitva az első szobába, amit jobban ismert bármi másnál. A kislányos szoba minden bája eltűnt mára, a halvány rózsaszín falak sápadt fehér színt vettek fel, az akkor új bútorok megkoptak, a poszterek és képek helyét szétszórt, szürke pontok jelölték.Minden eltűnt. Minden más volt, mégis minden olyan ismerős. Óvatosan lépdelt a szobában, a parketta meg-meg reccsent a lába alatt. Szemei a képeket figyelték, egy arcot keresve. A bájos kislány mosolyát, a mézszőke hajjal keretezett arcot, ami örökre rabul ejtette.
Kezébe véve az elnyűtt képet ült le az ágyra, a szétszórt ruhákat odébb dobva simította végig állát. Ő és én. A kép magán viselte az évek nyomát, a gyermeki gondtalanság helyébe a fájdalom lépett. A keserű csalódást ízlelve helyezte vissza a képet a szekrény poros polcára, óvatos mozdulatát az ajtó éles recsegése szakította félbe. Tekintetét a lépcső felé kapta, a lépések egyre erősebben dübörögtek, majd hirtelen elhalkultak. Az ajtó résnyire nyitva állt, előtte egy megtört árnyék terült szét a földön. Az árny hezitálva nyúlt a kilincs fel, mintha félne attól, ami odabent vár rá. Marc nagyot nyelve hátrált az ablakhoz, gyomra görcsbe rándult, kezével a párkányba markolva várt.
A lány nem tétovázott tovább, az ajtót óvatosan betolva lépett be a helységbe. Marc minden lépéssel egyre feszültebbé vált és mikor megpillantotta Őt, minden erő kiszállt lábából. A stadionban történtek mintha csak a múlt egy halvány kísértete lenne, Marc csodálva mérte végig az előtte magasodó lányt. A régi mosolyt kereste, az életvidám kislányt, azt a javíthatatlan gyermeket, aki mindent elvett Tőle.
Anabelle azonban távolról sem volt már a régi. Kislányos vonásai eltűntek, arca beesett, szemei alatt halvány karikák éktelenkedtek, vékony testét fedő pólóján átütöttek bordáinak nyomai. Mint egy ócska szellem, ami lelket keresve bolyong a régi helyeken, emlékeket és nyugalmat keresve. Ez nem Anabelle volt. Csupán árnyéka önmagának.
- Ana... - a fiú halkan formálta a lány édes, régen elfelejtett nevét, miközben egyre csak közeledett hozzá. Kezét a vállára csúsztatva simította végig és érezte, ahogyan az érintés alatt a lány teste megborzong. Félelem járta át, mintha egy démon lenne, aki megmaradt erejét akarná fogva tartani.
- Te nem lehetsz itt - hitetlenkedve pillantott a fiúra, tekintetét kerülve méregette egyre közeledő mellkasát.
- Ana, kérlek - karját a lány dereka köré fonta, a törékeny testét magához vonva hajtotta fejét a lányra. Ana minden erejét összeszedve kapkodta a levegőt, kitörve a fiú öleléséből.
- Mit keresel itt? Miért vagy itt? Hogy kínozz engem? Hogy arra emlékeztess, amit veled tettem? Hogy tovább büntess?
A keserű szavak erőtlenül hasítottak a levegőben, Marc szinte megdermedt a tehetetlenségtől. A kétségbeesett hangtól teste megremegett, ajkai elváltak egymástól, a szavak azonban nehezen jöttek, mintha minden gondolata elszállt volna.
Hogy soha ne felejtselek el. Hogy mindig velem legyen az illatod. Hogy tudjam, nem csupán egy emlék vagy...egy álom, amire másnap már nem emlékszem. Egy egyszerű darab a múltból, aki azzá tett, ami ma vagyok. Hogy Te és Én egyszer léteztünk.
Remegő lábakkal állt a lány előtt, gondolatait mégsem tudta szavakká formálni. A szavak mostanra már hasztalanok, s ridegebbek, mint bármikor a múltban. Összetörtünk.
- Hogy lássalak.
Ana könnyes szemekkel pillantott fel, cipőjének kopott orrát a fiúénak nyomva szippantott nagyot a levegőből. Egy percre újra gyereknek érezte magát. Annak a buta kislánynak, aki először esett szerelembe, aki először érezte egy férfi illatát, akinek először ugrott feszült görcsbe gyomra egy fiú közelségétől. Egy percre újra önmaga volt. A félelem azonban még mindig éles karmokkal tartotta fogva. A zöld szemek idegennek tűntek, minden melegség ellenére ridegnek és távolságtónak tűntek. Nem mert rápillantani. Menekült a fagyos tekintettől, mindössze a meleg érintésre összpontosított. A forró ujjak játékára, ahogyan azok arcának minden pontját felfedezik, majd kulcscsontját végigsimítva nyakának vonalát kényeztetik.
Marc tettére ráeszmélve nyelt nagyot, s egy pillanatra minden gondolata Melissára terelődött. A szőke lány mosolyára és érintésére, ami minden múltbéli fájdalmát elmosta, akár egy árvíz. Minden érzelmet és emléket tövestül tépett ki, és azt hitte, meggyógyult. A seb eltűnt, minden heggel, karcolással és fájdalommal. Mikor emlékezni is fájt, ő ott volt, hogy minden csókkal hűsítse az égető gyötrelmet. Mégsem tudott másra gondolni, mint arra az érintésre, amitől lábai még most is képesek megremegni. Erőt adni és egy pillanat alatt elvenni tőle mindent, a fiú pedig szótlanul és tehetetlenül adja oda mindazt, ami még megmaradt belőle. Egy halvány mosoly és gy kósza érintés.
Anabelle elveszett az érintéstől, a forró, meleg ujjak simításától, amitől mindig biztonságban érezte magát. Egy pillanat alatt fellélegzett, mintha a múlt terhei eltűntek volna. Mintha minden bűnt, amit valaha elkövetett egy szél nyomtalanul elsöpört volna. Kezeit lassan emelte a borostás archoz, ujjai finoman simították végig az ismerős vonásokat. Marc egy pillanatra lehunyt szemmel élvezte a bőr melegét, mielőtt ujjbegye a lány ajkára csúszott. Nem tehetem.
Ana tudta, hogyan tartsa bűvkörében a férfiakat, ezt régen megtanulta. Tudta, mik azok a mozdulatok, szavak, érintések, amitől sohasem fogják elfelejteni. Marc azonban más volt. Tudta, mit akar vele tenni és ez újabb bűn volt lajstromában. Tudta, hogy akarja, mégsem tudott lépni. Lábai még mindig remegtek a férfi látványától, a tudattól, hogy annyi év után újra érezheti az illatát. Hezitálva pillantott a zöld szempárba, ami elsötétülve kapott tekintetébe.
Menekülni akart. Évek óta futott, fejvesztve, loholva az emlékek karmai elől. Most mégis itt van, újabb kést adva az Sors kezébe arra várva, hogy Az újra megsebezze. Mégis, rég nem érezte magát ennyire élőnek. Minden fájdalom, minden apró darab a múltból arra emlékeztette amit elveszített. Önmagára és arra, ami a legdrágább volt a számára: a lányra, aki újra a karjába omlott.
A lány félre lépett hátra, kezei felsőjéhez vándoroltak. Az anyag hangtalanul libbent feje fölött, s néhány másodperc múlva már a hideg földön pihent. Melltartójától megszabadult engedte ki szőke tincseit, melyek derekáig omlottak testére, néhol eltakarva hófehér bőrét. Félve pillantott Marcra, aki úgy vizslatta a lányt, akár egy kisfiú a legújabb játékát. Egy játékot, amit soha nem ereszt el.
Képtelen volt magán uralkodni, a vágy forró érzése egész testét elöntötte. Szemeit behunyva is őt látta maga előtt, szőke tincsekkel keretezett gyermeki arcát és a hófehér, törékeny teste, ami annyi örömet okozott neki.
Már nem emlékezett az ajkak ízére. Az édes, puha ajkakéra, amit soha nem eresztett. A csók azonban most édesebb volt, mint bármikor máskor. Újra érezni akartam. Érezni akarta azt az erőt, ami egykor összekötötte őket. Azt a láthatatlan és törékeny kapcsot, amit ezer csomó díszített, mégsem szakadt el soha. Ő az enyém és én az övé. Ez az, ami sohasem fog változni. A szobát megtöltötték a kéjes sóhajok, a dallam, amit Marc a legjobban szeretett. A vékony hang édes éneke, ami gyönyörűbb volt mindennél. A bűn hangja.
Ajkait összeszorítva merengett. Barcelona fényei messze űzték a sötétséget, a hegy mögött azonban a fekete éjszaka honolt. Ujjai szinte összeroppantották a kezében szorított mobilt, homlokát a hideg üvegnek támasztotta. A lány hangosan szuszogott az ágyban, és csak a gyomorforgató percekre tudott gondolni, miután belépett az ajtón. Ez a délután mindent megváltoztatott.
Képtelen volt a lány szemébe nézni, tekintetét kerülve dobta le pulcsiját. Melissa a konyhából figyelte Marc merev vonásait, a fiú még csak köszönésre sem méltatta. A lány szótlanul hagyta, hogy a fiú magában őrlődjön, hiszen megtanulta, egy rosszul sikerült meccs után napokig képes magát büntetni.
Csendesen foglalt helyet a kanapén, ujjait Marc combjára csúsztatva kulcsolta össze kezeiket. Nagyot nyelve tűrte füle mögé az előreomló tincseket, ajkait megnedvesítve köszörülte meg torkát.
Marc halvány mosollyal emelte rá tekintetét, merev mozdulattal végigsimítva a hófehér arcot.
- Terhes vagyok, Marc. Apa leszel.
Ott és akkor semmi sem számított. Ült, mégis úgy érezte, menten összeesik. Lábából minden erő elszállt, szíve vadul verte mellkasát. A levegő tüdejében szorult, egy percre mintha elfelejtette volna, hogyan kell lélegezni. Ott és akkor minden megváltozott.
Gondolataiból az úton elhaladó autó hangja szakította ki. Remegő ujjakkal tárcsázta a számot, néhány csörgés után ismerős hang szólt bele a készülékbe.
- Mindent elcsesztem, Eric. Mindent elrontottam.
Egy hónappal később - Május
A hideg cseppek megállíthatatlanul omlottak alá, forró testét egy pillanat alatt lehűtötte a jeges víz. Homlokát a csempének támasztva igyekezett megszabadulni a démonoktól, melyek újból a hatalmába kerítették. A csapot elzárva lépett ki a kabinból, a helyiségben honoló pára nagy része a tükrön telepedett meg, a fiú nagy örömére.
Nem akart szembe nézni önmagával. látni sem akarta azt az embert, aki teljesen kifordult önmagából, miközben újra megtalálta azt, aki régen volt. A kegyetlen szépségtől képtelen volt megszabadulni, miközben két nő várta otthon. Két nő és a jövője ami sohasem volt még ennél ingatagabb alapokon. Minden összedőlni látszott, akár egy kártyavár egy lenge szellőtől. Ez a lenge szellő azonban mára tornádóvá nőtte ki magát, mindent kitépve és eldobva a helyéről.
Őrlődött. Harcolt, Minden nap azt hitte, képes lesz kimondani, itt a vége. Azonban akárhányszor igyekezett megszabadulni a kínzó gondolatoktól, azok újabbat szültek. Egy gyermek képét, egy sötét hajú szépségét, aki apró léptekkel totyog az apja felé. Nem tehetem ezt. Nem ölhetem meg azt, amim van.
Anabelle karjaiban azonban minden kétely elszállt. Nem létezett sem Melissa, sem pedig a hasában növekvő apró gyermek. Csak ő és a lány létezett és azok a mámoros pillanatok, amivel képtelen volt betelni. És a bűntudat. A bűntudat, ami minden egyes alkalommal késként hatolt a szívébe, hogy ismételten képes volt behódolni a vágynak.
Tudta, hogy nem tarthat örökké. Tudta, mi a helyes döntés, és tudta, hogy a helyes út mindennél jobban fog fájni. Újból végig kell küzdenie magát a sötét napokon, a keserves éjszakákon, amit évekkel ezelőtt élt át, miután halott lélekkel sétált ki a metróállomásról. Amikor szinte szétszakadt a mellkasa a dühtől és a megaláztatástól, amikor mindent veszni hagyott volna. Aminek Ő vetett véget. Ő, aki a jövőjét jelenti.
Monoton mozgással indította el az autót, emlékezetből vezetve arra a helyre, ami annyi emléket jelentett. A forgalom lassan haladt, az autók dudálva igyekeztek a végcélhoz, Marc azonban még sohasem örült ennyire az idő lassú múlásának. Tudta, hogy amint odaér a megbeszélt helyre, szembe kell néznie a múlttal és azzal, amit tett. Nem menekülhetek.
Egy hangos dudaszóra indította újra a motort, befordulva az utcára, ahonnan már távolról kitűnt a vörös téglás építmény. Szíve egyre hevesebben vert, lába a gázpedálról a fékre csúszott. Lassított. Mintha bármi is megmenekítené őt az elkövetkezendő percektől. Óvatosan parkolt be két autó közé, a motort leállította és várt. Várt, de ő maga sem tudta, hogy mire. A megváltásra, vagy csupán arra, hogy eltűnjön, hogy véget érjen? Feloldozásra vágyott...és feledésre. Elfelejteni mindent, ami történt.
Zsebre csúsztatott kézzel sétált végig a hosszú úton, amelynek a végén ott magasodott a Diadalív. A hatalmas műemlék előtt megannyi turista fényképezett, a fülledt, katalán levegő elől néhányan az árnyékban hűsöltek. Marc az órájára pillantott, a mutatók lassan közeledtek a tizenkettes felé. Türelmetlenül sétált fel-alá, tekintete mindvégig a kövezett utat figyelte. Hiszen minden fa, minden kavics, minden tégla rá emlékezteti. Csókok, ölelések, szavak, amik még most is visszhangzanak a fülében, érintések és sóhajok, amik egy életre vele maradnak. Pillanatok, amiért örökre hálás lesz.
A túloldalra pillantott. Hatalmas tömeg özönlött a föld alól, a metró elsuhanó járműve hatalmas szélvihart hagyva távozott a peron mellől. Néhányan igyekeztek átszaladni a még zölden villogó lámpán, az autósok azonban megkapva a jelzést indultak el. A hatalmas fékcsikorgást azonban egy tompa puffanás nyelte el és a forgalmas utca egy pillanat alatt lebénult. A fehér terepjáró sofőrje telefonját az ülésre dobva szakította fel az ajtaját, remegő lábakkal igyekezve a motorháztetőhöz. A kétségbeesett kiáltások akaratlanul is vonzották az ember tekintetét, Marcot pedig szinte mágnesként vonzotta a szerencsétlenség helyszíne. Képtelen volt felülkerekedni az érzésen, ami a hatalmába kerítette, óráját egy feszültebben vizslatta. Dél.
A távolból hallani lehetett a Sagrada Família harangjainak hangját, a angyalok énekének tűnő zajt azonban megtörtént a szörnyülködő hangok. Marc lassan sétált az út felé, miközben egyre inkább eluralkodott rajta a félelem. Az érzés, amely oly' sokszor alaptalannak bizonyul, hiszen velünk nem történhet meg. Sértetlennek érezzük magunkat, halhatatlannak és minden pillanat megismételhetőnek tűnik. Mindent veszni hagyunk, hátat fordítunk, hazudunk, csalunk és összetörünk, hiszen nem gondoljuk, hogy valaha megtörik a lánc. Nem értékeljük a pillanatot, az öleléseket, a csókokat, hiszen holnap újabbat kapunk. A holnap újabb csodát ígér. A holnap azonban fekete felhőkkel gyűlt köré, vérkönnyekkel áztatva a földet.
Marc a tehetetlen tömeg felé vette az irányt, hogy eloszlassa minden kételyét. Nyugodt lépteit egyre feszültebbé váltak, lábai idegesen verték a betont. Itt kell lennie. Árgus szemekkel pásztázta a tömeget, a szőke hajú lány után kutatva. Egy kart megragadva húzta magához a törékeny lányt, az arc azonban közel sem volt ismerős. A zaklatottság érzése kerítette hatalmába, a félelem, hogy talán többé nem láthatja. Megígérte, hogy itt lesz. Nem hagyna cserben.
Pillantását a férfira emelte, tekintetük eggyé olvadt, s Marc mintha mindent kiolvasott volna abból az egyetlen pillantásból. Minden szót, minden gondolatot, fájdalmat és elkeseredettséget. Utat törve igyekezett az autóhoz, miközben lábából minden erő elszállt. Nagyot nyelve kereste az arcot, miközben kétségbeesetten ismételgette a szavakat. Nem ő az. Nem ő az.
Minden vétkünkért megfizetünk. Minden hibánkért elszámolunk, minden amit tettünk, végigkísér minket az életben. Tekintete a földön fekvő lányra tévedt, a vérbe fagyott, törékeny testre, ami annyiszor pihent a karjában. Minden érzéke eltompult, minden megszűnt körülötte. A mentő zaja csupán távoli hangnak tűnt, keze óvatosan emelte fel a földről az élettelen testet. A szemek fénye már rég kihunyt, vonásai ellágyultak, szőke haját vörös foltok díszítették.
Abban a percben, minden lepergett előtte. Minden bűn, amelyet együtt követtek el, minden csók, amikor érezhette ajkainak édes ízét. Minden halk nyögés ott visszhangzott fülében, miközben sós könnyeit elnyelte. Néhány csepp a lány arcára vándorolt, melyek lassú táncot jártak a hófehér bőrön. Utoljára simította végig a még forró testet, miközben csak a kislányt volt képes látni. Azt a buta kislányt, aki egy perc alatt bevéste magát minden gondolatába. A kislányt, aki a hatalmas mezben üvöltötte nevét a lelátóról, a kislányt, aki képes volt egy perc alatt elvenni az eszét.
Minden lelassult körülötte. A piros ruhát viselő férfi merev vonásokkal igyekezett kiszakítani karjaiból, Marc azonban szüntelen szorította magához az elernyedt testet.
Csendes volt a lakás, a szobában fülledt levegő honolt. Az izzadt testek egymáson pihentek, a lány ujjai finoman cirógatták Marc mellkasát. Apró csókot nyomott a fiú nyakára, melyen halvány lila folt díszelgett.
- Azt akarom, hogy soha ne engedj el. Soha. Örökre itt akarok feküdni.
Arcát a lány hajába temetve szívta be az édes illatot, ami mámorba ejtette minden egyes porcikáját. Apró csókot lehelt a lány ajkára, fejét vállára döntve simította végig puha bőrét.
- Soha nem engedlek el.
Egy pillanatra újra érezte a friss ágynemű illatát. Érezte a szoba fülledt, meleg levegőjét, hallotta a szuszogást, a halk nyögéseket, a testek egymásnak simulását, az ágy recsegését, érezte a karmolásokat, a csókokat, azt, ahogyan a vékony ujjak végigszántották sötét haját. Újból magához szorította Őt, kiseperve arcából a vértől tapadó tincseket.
- Itt vagyok, Ana. Nem engedlek el. Nem engedhetsz el.
Lehunyta a szemét. Még utoljára. Még utoljára hallotta a metró elsuhanó hangját, érezte a szellőt, amit a szerelvény maga mögött hagyott. Még utoljára visszapillantott. Utoljára. amikor a mindig mosolygó arc könnyeket hullatott érte, amikor a csillogó szemeket könnyfátyol borította. Amikor mindent hagyott kicsúszni a kezéből. Amikor minden veszni hagyott.
Csak ennyit tudott suttogni, szüntelenül, minden erejét összeszedve: ne engedj el. Nem engedhetsz el újra.
Kezeit zsebeibe mélyesztve sétált felé, közeledő alakját látva a társaság lassan csendesedett el. Bőrkabátját fojtogatónak érezte, vállát megrántva tette meg az utolsó lépéseket. A lányok szinte egyszerre nyomták fel magukat a székről, táskájukat magukhoz húzva biccentettek az ajtó felé. Mindössze Anabell volt mozdulatlan, tekintete mindvégig Marcon nyugodott. A fiú zavartan köszörülte meg torkát, a lány szemöldöke kíváncsian ugrott ívbe.
- Azt hittem egész este ott fogsz ülni.
Marc mintha megkönnyebbült volna a lányt hallva, kezét Ana székére csúsztatva pillantott rá, amit a lány egy kacér mosollyal viszonzott. Semmit sem tudtak a másikról, mégis ahogyan egyásr szemébe néztek egy valamivel tisztában voltak. Akarták a másikat testestül-lelkestül.
A zár kattant, a lakásban egy lélek sem járt, mindössze a csend volt a társa. A kulcsot az asztalra dobva húzta le magáról a pulóverjét, a konyhapultnak támaszkodva zúdította le torkán a jéghideg vizet. Nina lihegve szaladt a lábához, a fiú apró mosollyal az arcán simította végig az állat fejét. Nem bírt gondolkodni, mellkasa szorított, lábait gyengének érezte. A kanapéra borulva bámulta a plafont, minden gondolat nehezére esett. Nem akart érezni, nem akart emlékezni, hiszen mindenben csak őt látta. Szemeit fáradtan hunyta le, kezét keresztbe fonva forgolódott. Fejét széthasították a hangok, a képek, szinte őrültnek érezte magát. Tekintetét az ajtó felé kapva nyomta fel magát, pillantása megakadt a lányon. Mosolya, amely mindig magával ragadta mintha elvesztette volna a varázsát, hanyagul dőlt vissza a párnákra. A lány sietősen lépett a fiúhoz, ajkaikat összeérintve lehelt csókot a fiú szájára. Marc mindössze egy halovány mosolyt engedett el, szemeit megdörzsölve fújtatott. Melissa ujjai aggódva szántották végig a fiú haját, Ő azonban elutasítva kapta el fejét.
- Ne most, Melissa.
Hangja rideg volt, a lány nem tudta mire vélni a visszautasítást. Megrémítette a fiú viselkedése, és ezt ideges mosolya sem tudta leplezni. Marc közönyösen fordult a lány felé, kulcsát, mobilját és tárcáját zsebébe dugva ragadta meg a kilincset.
- Sergivel leszek, majd jövök.
Egy erőtlen csókot lehelt a lány homlokára, majd minden köszönés nélkül távozott. Nem bírt tovább a lakásban maradni,mintha a négy fal felé közeledett volna, megfosztva őt minden levegőtől. Feszülten tépte fel kocsijának ajtaját, majd a gázra taposva kanyarodott ki az útra. A fehér vonalak eggyé olvadtak , a táblák összemosódva suhantak el mellette. Végül csak a fák maradtak és a pusztaság,Barcelona magas épületei már rég a háta mögött voltak. A szél süvített fülébe, a motor hangos robajjal gyorsult tovább. Az adrenalin átjárta testét, élvezte, ahogyan egyre jobban belesüpped a bőrülésbe. Nem akart megállni, menekülni akart. Menekülni maga elől, az érzései elől és előle, akitől nincs kiút. Zihálva fékezett, lekanyarodva a poros útról. A szélvédő elől lassan illant el az áttetsző porfelhő, ujjai a kormányt szorongatták. Hezitált. Harcot vívott magával, az érzéseivel, az emlékekkel és vele. Mindennel, amit ő adott neki, minden perccel, órával és nappal, amit képtelen elfelejteni ennyi év után is. Lába a gázpedálra csúszott, mindössze az útra összpontosított és elindult. Oda, ahol minden elkezdődött.
Hezitált. A friss, könnyed szellő mintha fojtogatta volna, pólójának nyakát megrántva igyekezett levegőhöz jutni. Ajkait vonallá préselve támaszkodott a hideg falnak, ujjaival ütemesen dobolva a téglákon. Ujjait a kilincsre helyezte, könnyedén meglökve az ajtót. Lassan lépett egyre beljebb, elhalt hangon csengő "halló"-jára senki sem felelt. Üres volt a ház, csak ő és az emlékek maradtak. Minden, amihez hozzá ért, egy újabb képet idézett fel benne. A kanapé érdes anyaga, ami annyiszor érte bőrét, a lépcső hideg korlátja, amit annyiszor markolt feszülten, a puha, hófehér szőnyeg, ami lábát simogatta mindegy egyes reggel, miközben Őt kergette a lakásban. Nem szabadna itt lennem.
Nem nézett máshova, célját ismerve igyekezett az emeletre, benyitva az első szobába, amit jobban ismert bármi másnál. A kislányos szoba minden bája eltűnt mára, a halvány rózsaszín falak sápadt fehér színt vettek fel, az akkor új bútorok megkoptak, a poszterek és képek helyét szétszórt, szürke pontok jelölték.Minden eltűnt. Minden más volt, mégis minden olyan ismerős. Óvatosan lépdelt a szobában, a parketta meg-meg reccsent a lába alatt. Szemei a képeket figyelték, egy arcot keresve. A bájos kislány mosolyát, a mézszőke hajjal keretezett arcot, ami örökre rabul ejtette.
Kezébe véve az elnyűtt képet ült le az ágyra, a szétszórt ruhákat odébb dobva simította végig állát. Ő és én. A kép magán viselte az évek nyomát, a gyermeki gondtalanság helyébe a fájdalom lépett. A keserű csalódást ízlelve helyezte vissza a képet a szekrény poros polcára, óvatos mozdulatát az ajtó éles recsegése szakította félbe. Tekintetét a lépcső felé kapta, a lépések egyre erősebben dübörögtek, majd hirtelen elhalkultak. Az ajtó résnyire nyitva állt, előtte egy megtört árnyék terült szét a földön. Az árny hezitálva nyúlt a kilincs fel, mintha félne attól, ami odabent vár rá. Marc nagyot nyelve hátrált az ablakhoz, gyomra görcsbe rándult, kezével a párkányba markolva várt.
A lány nem tétovázott tovább, az ajtót óvatosan betolva lépett be a helységbe. Marc minden lépéssel egyre feszültebbé vált és mikor megpillantotta Őt, minden erő kiszállt lábából. A stadionban történtek mintha csak a múlt egy halvány kísértete lenne, Marc csodálva mérte végig az előtte magasodó lányt. A régi mosolyt kereste, az életvidám kislányt, azt a javíthatatlan gyermeket, aki mindent elvett Tőle.
Anabelle azonban távolról sem volt már a régi. Kislányos vonásai eltűntek, arca beesett, szemei alatt halvány karikák éktelenkedtek, vékony testét fedő pólóján átütöttek bordáinak nyomai. Mint egy ócska szellem, ami lelket keresve bolyong a régi helyeken, emlékeket és nyugalmat keresve. Ez nem Anabelle volt. Csupán árnyéka önmagának.
- Ana... - a fiú halkan formálta a lány édes, régen elfelejtett nevét, miközben egyre csak közeledett hozzá. Kezét a vállára csúsztatva simította végig és érezte, ahogyan az érintés alatt a lány teste megborzong. Félelem járta át, mintha egy démon lenne, aki megmaradt erejét akarná fogva tartani.
- Te nem lehetsz itt - hitetlenkedve pillantott a fiúra, tekintetét kerülve méregette egyre közeledő mellkasát.
- Ana, kérlek - karját a lány dereka köré fonta, a törékeny testét magához vonva hajtotta fejét a lányra. Ana minden erejét összeszedve kapkodta a levegőt, kitörve a fiú öleléséből.
- Mit keresel itt? Miért vagy itt? Hogy kínozz engem? Hogy arra emlékeztess, amit veled tettem? Hogy tovább büntess?
A keserű szavak erőtlenül hasítottak a levegőben, Marc szinte megdermedt a tehetetlenségtől. A kétségbeesett hangtól teste megremegett, ajkai elváltak egymástól, a szavak azonban nehezen jöttek, mintha minden gondolata elszállt volna.
Hogy soha ne felejtselek el. Hogy mindig velem legyen az illatod. Hogy tudjam, nem csupán egy emlék vagy...egy álom, amire másnap már nem emlékszem. Egy egyszerű darab a múltból, aki azzá tett, ami ma vagyok. Hogy Te és Én egyszer léteztünk.
Remegő lábakkal állt a lány előtt, gondolatait mégsem tudta szavakká formálni. A szavak mostanra már hasztalanok, s ridegebbek, mint bármikor a múltban. Összetörtünk.
- Hogy lássalak.
Ana könnyes szemekkel pillantott fel, cipőjének kopott orrát a fiúénak nyomva szippantott nagyot a levegőből. Egy percre újra gyereknek érezte magát. Annak a buta kislánynak, aki először esett szerelembe, aki először érezte egy férfi illatát, akinek először ugrott feszült görcsbe gyomra egy fiú közelségétől. Egy percre újra önmaga volt. A félelem azonban még mindig éles karmokkal tartotta fogva. A zöld szemek idegennek tűntek, minden melegség ellenére ridegnek és távolságtónak tűntek. Nem mert rápillantani. Menekült a fagyos tekintettől, mindössze a meleg érintésre összpontosított. A forró ujjak játékára, ahogyan azok arcának minden pontját felfedezik, majd kulcscsontját végigsimítva nyakának vonalát kényeztetik.
Marc tettére ráeszmélve nyelt nagyot, s egy pillanatra minden gondolata Melissára terelődött. A szőke lány mosolyára és érintésére, ami minden múltbéli fájdalmát elmosta, akár egy árvíz. Minden érzelmet és emléket tövestül tépett ki, és azt hitte, meggyógyult. A seb eltűnt, minden heggel, karcolással és fájdalommal. Mikor emlékezni is fájt, ő ott volt, hogy minden csókkal hűsítse az égető gyötrelmet. Mégsem tudott másra gondolni, mint arra az érintésre, amitől lábai még most is képesek megremegni. Erőt adni és egy pillanat alatt elvenni tőle mindent, a fiú pedig szótlanul és tehetetlenül adja oda mindazt, ami még megmaradt belőle. Egy halvány mosoly és gy kósza érintés.
Anabelle elveszett az érintéstől, a forró, meleg ujjak simításától, amitől mindig biztonságban érezte magát. Egy pillanat alatt fellélegzett, mintha a múlt terhei eltűntek volna. Mintha minden bűnt, amit valaha elkövetett egy szél nyomtalanul elsöpört volna. Kezeit lassan emelte a borostás archoz, ujjai finoman simították végig az ismerős vonásokat. Marc egy pillanatra lehunyt szemmel élvezte a bőr melegét, mielőtt ujjbegye a lány ajkára csúszott. Nem tehetem.
Ana tudta, hogyan tartsa bűvkörében a férfiakat, ezt régen megtanulta. Tudta, mik azok a mozdulatok, szavak, érintések, amitől sohasem fogják elfelejteni. Marc azonban más volt. Tudta, mit akar vele tenni és ez újabb bűn volt lajstromában. Tudta, hogy akarja, mégsem tudott lépni. Lábai még mindig remegtek a férfi látványától, a tudattól, hogy annyi év után újra érezheti az illatát. Hezitálva pillantott a zöld szempárba, ami elsötétülve kapott tekintetébe.
Menekülni akart. Évek óta futott, fejvesztve, loholva az emlékek karmai elől. Most mégis itt van, újabb kést adva az Sors kezébe arra várva, hogy Az újra megsebezze. Mégis, rég nem érezte magát ennyire élőnek. Minden fájdalom, minden apró darab a múltból arra emlékeztette amit elveszített. Önmagára és arra, ami a legdrágább volt a számára: a lányra, aki újra a karjába omlott.
A lány félre lépett hátra, kezei felsőjéhez vándoroltak. Az anyag hangtalanul libbent feje fölött, s néhány másodperc múlva már a hideg földön pihent. Melltartójától megszabadult engedte ki szőke tincseit, melyek derekáig omlottak testére, néhol eltakarva hófehér bőrét. Félve pillantott Marcra, aki úgy vizslatta a lányt, akár egy kisfiú a legújabb játékát. Egy játékot, amit soha nem ereszt el.
Képtelen volt magán uralkodni, a vágy forró érzése egész testét elöntötte. Szemeit behunyva is őt látta maga előtt, szőke tincsekkel keretezett gyermeki arcát és a hófehér, törékeny teste, ami annyi örömet okozott neki.
Már nem emlékezett az ajkak ízére. Az édes, puha ajkakéra, amit soha nem eresztett. A csók azonban most édesebb volt, mint bármikor máskor. Újra érezni akartam. Érezni akarta azt az erőt, ami egykor összekötötte őket. Azt a láthatatlan és törékeny kapcsot, amit ezer csomó díszített, mégsem szakadt el soha. Ő az enyém és én az övé. Ez az, ami sohasem fog változni. A szobát megtöltötték a kéjes sóhajok, a dallam, amit Marc a legjobban szeretett. A vékony hang édes éneke, ami gyönyörűbb volt mindennél. A bűn hangja.
Ajkait összeszorítva merengett. Barcelona fényei messze űzték a sötétséget, a hegy mögött azonban a fekete éjszaka honolt. Ujjai szinte összeroppantották a kezében szorított mobilt, homlokát a hideg üvegnek támasztotta. A lány hangosan szuszogott az ágyban, és csak a gyomorforgató percekre tudott gondolni, miután belépett az ajtón. Ez a délután mindent megváltoztatott.
Képtelen volt a lány szemébe nézni, tekintetét kerülve dobta le pulcsiját. Melissa a konyhából figyelte Marc merev vonásait, a fiú még csak köszönésre sem méltatta. A lány szótlanul hagyta, hogy a fiú magában őrlődjön, hiszen megtanulta, egy rosszul sikerült meccs után napokig képes magát büntetni.
Csendesen foglalt helyet a kanapén, ujjait Marc combjára csúsztatva kulcsolta össze kezeiket. Nagyot nyelve tűrte füle mögé az előreomló tincseket, ajkait megnedvesítve köszörülte meg torkát.
Marc halvány mosollyal emelte rá tekintetét, merev mozdulattal végigsimítva a hófehér arcot.
- Terhes vagyok, Marc. Apa leszel.
Ott és akkor semmi sem számított. Ült, mégis úgy érezte, menten összeesik. Lábából minden erő elszállt, szíve vadul verte mellkasát. A levegő tüdejében szorult, egy percre mintha elfelejtette volna, hogyan kell lélegezni. Ott és akkor minden megváltozott.
Gondolataiból az úton elhaladó autó hangja szakította ki. Remegő ujjakkal tárcsázta a számot, néhány csörgés után ismerős hang szólt bele a készülékbe.
- Mindent elcsesztem, Eric. Mindent elrontottam.
Egy hónappal később - Május
A hideg cseppek megállíthatatlanul omlottak alá, forró testét egy pillanat alatt lehűtötte a jeges víz. Homlokát a csempének támasztva igyekezett megszabadulni a démonoktól, melyek újból a hatalmába kerítették. A csapot elzárva lépett ki a kabinból, a helyiségben honoló pára nagy része a tükrön telepedett meg, a fiú nagy örömére.
Nem akart szembe nézni önmagával. látni sem akarta azt az embert, aki teljesen kifordult önmagából, miközben újra megtalálta azt, aki régen volt. A kegyetlen szépségtől képtelen volt megszabadulni, miközben két nő várta otthon. Két nő és a jövője ami sohasem volt még ennél ingatagabb alapokon. Minden összedőlni látszott, akár egy kártyavár egy lenge szellőtől. Ez a lenge szellő azonban mára tornádóvá nőtte ki magát, mindent kitépve és eldobva a helyéről.
Őrlődött. Harcolt, Minden nap azt hitte, képes lesz kimondani, itt a vége. Azonban akárhányszor igyekezett megszabadulni a kínzó gondolatoktól, azok újabbat szültek. Egy gyermek képét, egy sötét hajú szépségét, aki apró léptekkel totyog az apja felé. Nem tehetem ezt. Nem ölhetem meg azt, amim van.
Anabelle karjaiban azonban minden kétely elszállt. Nem létezett sem Melissa, sem pedig a hasában növekvő apró gyermek. Csak ő és a lány létezett és azok a mámoros pillanatok, amivel képtelen volt betelni. És a bűntudat. A bűntudat, ami minden egyes alkalommal késként hatolt a szívébe, hogy ismételten képes volt behódolni a vágynak.
Tudta, hogy nem tarthat örökké. Tudta, mi a helyes döntés, és tudta, hogy a helyes út mindennél jobban fog fájni. Újból végig kell küzdenie magát a sötét napokon, a keserves éjszakákon, amit évekkel ezelőtt élt át, miután halott lélekkel sétált ki a metróállomásról. Amikor szinte szétszakadt a mellkasa a dühtől és a megaláztatástól, amikor mindent veszni hagyott volna. Aminek Ő vetett véget. Ő, aki a jövőjét jelenti.
Monoton mozgással indította el az autót, emlékezetből vezetve arra a helyre, ami annyi emléket jelentett. A forgalom lassan haladt, az autók dudálva igyekeztek a végcélhoz, Marc azonban még sohasem örült ennyire az idő lassú múlásának. Tudta, hogy amint odaér a megbeszélt helyre, szembe kell néznie a múlttal és azzal, amit tett. Nem menekülhetek.
Egy hangos dudaszóra indította újra a motort, befordulva az utcára, ahonnan már távolról kitűnt a vörös téglás építmény. Szíve egyre hevesebben vert, lába a gázpedálról a fékre csúszott. Lassított. Mintha bármi is megmenekítené őt az elkövetkezendő percektől. Óvatosan parkolt be két autó közé, a motort leállította és várt. Várt, de ő maga sem tudta, hogy mire. A megváltásra, vagy csupán arra, hogy eltűnjön, hogy véget érjen? Feloldozásra vágyott...és feledésre. Elfelejteni mindent, ami történt.
Zsebre csúsztatott kézzel sétált végig a hosszú úton, amelynek a végén ott magasodott a Diadalív. A hatalmas műemlék előtt megannyi turista fényképezett, a fülledt, katalán levegő elől néhányan az árnyékban hűsöltek. Marc az órájára pillantott, a mutatók lassan közeledtek a tizenkettes felé. Türelmetlenül sétált fel-alá, tekintete mindvégig a kövezett utat figyelte. Hiszen minden fa, minden kavics, minden tégla rá emlékezteti. Csókok, ölelések, szavak, amik még most is visszhangzanak a fülében, érintések és sóhajok, amik egy életre vele maradnak. Pillanatok, amiért örökre hálás lesz.
A túloldalra pillantott. Hatalmas tömeg özönlött a föld alól, a metró elsuhanó járműve hatalmas szélvihart hagyva távozott a peron mellől. Néhányan igyekeztek átszaladni a még zölden villogó lámpán, az autósok azonban megkapva a jelzést indultak el. A hatalmas fékcsikorgást azonban egy tompa puffanás nyelte el és a forgalmas utca egy pillanat alatt lebénult. A fehér terepjáró sofőrje telefonját az ülésre dobva szakította fel az ajtaját, remegő lábakkal igyekezve a motorháztetőhöz. A kétségbeesett kiáltások akaratlanul is vonzották az ember tekintetét, Marcot pedig szinte mágnesként vonzotta a szerencsétlenség helyszíne. Képtelen volt felülkerekedni az érzésen, ami a hatalmába kerítette, óráját egy feszültebben vizslatta. Dél.
A távolból hallani lehetett a Sagrada Família harangjainak hangját, a angyalok énekének tűnő zajt azonban megtörtént a szörnyülködő hangok. Marc lassan sétált az út felé, miközben egyre inkább eluralkodott rajta a félelem. Az érzés, amely oly' sokszor alaptalannak bizonyul, hiszen velünk nem történhet meg. Sértetlennek érezzük magunkat, halhatatlannak és minden pillanat megismételhetőnek tűnik. Mindent veszni hagyunk, hátat fordítunk, hazudunk, csalunk és összetörünk, hiszen nem gondoljuk, hogy valaha megtörik a lánc. Nem értékeljük a pillanatot, az öleléseket, a csókokat, hiszen holnap újabbat kapunk. A holnap újabb csodát ígér. A holnap azonban fekete felhőkkel gyűlt köré, vérkönnyekkel áztatva a földet.
Marc a tehetetlen tömeg felé vette az irányt, hogy eloszlassa minden kételyét. Nyugodt lépteit egyre feszültebbé váltak, lábai idegesen verték a betont. Itt kell lennie. Árgus szemekkel pásztázta a tömeget, a szőke hajú lány után kutatva. Egy kart megragadva húzta magához a törékeny lányt, az arc azonban közel sem volt ismerős. A zaklatottság érzése kerítette hatalmába, a félelem, hogy talán többé nem láthatja. Megígérte, hogy itt lesz. Nem hagyna cserben.
Pillantását a férfira emelte, tekintetük eggyé olvadt, s Marc mintha mindent kiolvasott volna abból az egyetlen pillantásból. Minden szót, minden gondolatot, fájdalmat és elkeseredettséget. Utat törve igyekezett az autóhoz, miközben lábából minden erő elszállt. Nagyot nyelve kereste az arcot, miközben kétségbeesetten ismételgette a szavakat. Nem ő az. Nem ő az.
Minden vétkünkért megfizetünk. Minden hibánkért elszámolunk, minden amit tettünk, végigkísér minket az életben. Tekintete a földön fekvő lányra tévedt, a vérbe fagyott, törékeny testre, ami annyiszor pihent a karjában. Minden érzéke eltompult, minden megszűnt körülötte. A mentő zaja csupán távoli hangnak tűnt, keze óvatosan emelte fel a földről az élettelen testet. A szemek fénye már rég kihunyt, vonásai ellágyultak, szőke haját vörös foltok díszítették.
Abban a percben, minden lepergett előtte. Minden bűn, amelyet együtt követtek el, minden csók, amikor érezhette ajkainak édes ízét. Minden halk nyögés ott visszhangzott fülében, miközben sós könnyeit elnyelte. Néhány csepp a lány arcára vándorolt, melyek lassú táncot jártak a hófehér bőrön. Utoljára simította végig a még forró testet, miközben csak a kislányt volt képes látni. Azt a buta kislányt, aki egy perc alatt bevéste magát minden gondolatába. A kislányt, aki a hatalmas mezben üvöltötte nevét a lelátóról, a kislányt, aki képes volt egy perc alatt elvenni az eszét.
Minden lelassult körülötte. A piros ruhát viselő férfi merev vonásokkal igyekezett kiszakítani karjaiból, Marc azonban szüntelen szorította magához az elernyedt testet.
Csendes volt a lakás, a szobában fülledt levegő honolt. Az izzadt testek egymáson pihentek, a lány ujjai finoman cirógatták Marc mellkasát. Apró csókot nyomott a fiú nyakára, melyen halvány lila folt díszelgett.
- Azt akarom, hogy soha ne engedj el. Soha. Örökre itt akarok feküdni.
Arcát a lány hajába temetve szívta be az édes illatot, ami mámorba ejtette minden egyes porcikáját. Apró csókot lehelt a lány ajkára, fejét vállára döntve simította végig puha bőrét.
- Soha nem engedlek el.
Egy pillanatra újra érezte a friss ágynemű illatát. Érezte a szoba fülledt, meleg levegőjét, hallotta a szuszogást, a halk nyögéseket, a testek egymásnak simulását, az ágy recsegését, érezte a karmolásokat, a csókokat, azt, ahogyan a vékony ujjak végigszántották sötét haját. Újból magához szorította Őt, kiseperve arcából a vértől tapadó tincseket.
- Itt vagyok, Ana. Nem engedlek el. Nem engedhetsz el.
Lehunyta a szemét. Még utoljára. Még utoljára hallotta a metró elsuhanó hangját, érezte a szellőt, amit a szerelvény maga mögött hagyott. Még utoljára visszapillantott. Utoljára. amikor a mindig mosolygó arc könnyeket hullatott érte, amikor a csillogó szemeket könnyfátyol borította. Amikor mindent hagyott kicsúszni a kezéből. Amikor minden veszni hagyott.
Csak ennyit tudott suttogni, szüntelenül, minden erejét összeszedve: ne engedj el. Nem engedhetsz el újra.
