2015. október 3., szombat

Ne engedj el IV. - Epilógus

Szép estét mindenkinek!

Mint látjátok, megérkezett a Ne engedj el lezáró része, ha úgy tetszik, epilógusa. Azért furcsállom még én magam is ezt az elnevezést, hiszen egy novella sorozatról beszélünk, nem pedig egy történetről. Na mindegy is. A lényeg, hogy a történet végleg lezárul.
Kicsit elszomorodtam, na jó elkeseredtem, amikor láttam, hogy tulajdonképpen senkit nem érdekelt a történet befejezése. Tisztában vagyok vele, hogy nem ez életem műve, de azért kicsit szíven ütött, hogy senki sem nyomta meg az elolvastam gombot. Mindenesetre megírtam a lezárást, hiszen nagyon szerettem volna végleg befejezni a történetet és így az én lelkiismeretem is nyugodt marad. 
Nem tudom mennyire érdekel még titeket az, amiket itt terveztem az oldalon, a Téged akarlak, a novellák, a one-shot-ok, a Ramos- fanfiction... tényleg hatalmas kérdőjel ez bennem.

Remélem azért néhányan elolvassátok ezt a pár kósza sort és köszönöm, hogy velem tartottatok!
Sok puszi &ölelés,
Bella

IV.
Elengedem

Hátát a fának támasztva kuporodott ölébe, a mézszőke tincsek arcát csiklandozták. Kiseperve szeméből a kéretlen hajszálakat ajkai a lány nyakára tapadtak, ezernyi csókkal elhalmozva azt.Kezei lassan csúsztak a rövid szoknyához, ujjai óvatosan indultak felfedező útra. Anabelle ajkai mosolyra húzódtak, kezei a fiú kezére vándoroltak, majd mímelt rosszallással sandított Marcra. A tavaszi szellő lágyan simogatta arcukat, a fiú orrát Ana hajába mélyesztve szippantott nagyokat a szőke hajkoronából.A lány egy virágot szorongatott a kezében, egy szál vörös rózsát, melynek minden szirma tökéletesen illett a másikhoz. Óvatosan simította végig a tüskés szárat, megszemlélve minden apró pontját. A virágot arcához emelte, orrával játékosan megcirógatva. 
Marc újabb csókokkal halmozta el a lány nyakát, az ajkai végül a rózsaszín ajkakon állapodtak meg. Egy pillanatra minden megszűnt, a madarak csicsergése és a távoli dudaszó, csak ők léteztek. Ő és én. 

A tüskék az ujjaiba mélyedtek, helyükön apró cseppekben serkent ki a vér. A fájdalom azonban észrevétlen maradt, a sötét cseppeket elnyelték a virág vörös szirmai. Távolról figyelte a tömeget, mely Köré gyűlt, egy öreg, lombos fa alá, amely enyhítő árnyékot adott a katalán forróságban. Ingének nyakát túl szorosnak érezte, ujjával kigombolva jutott levegőhöz tüdeje. Szíve ütemét vesztve dobogott, gyengén, alig érzékelhetően, lábaiból szinte minden erő kiszállt. A tömeg lassan oszladozott, a szél közeledtével azonban mindenki odébbállt. Csak ketten maradtak, egymásra borulva, megküzdve azzal a fájdalommal, amivel képtelenség szembeszállni.
Lassú léptekkel közeledett a sír felé. A virágok mindenhol elfedték a barna földet, csupán a szirmok rengetege volt az, amit látott. A hófehér virágok, melyek az élet múlását jelezték, melyeken néhány szirom már elszáradt, elbarnult, kifakult, akárcsak az ő lelke. Nem tudott a szemükbe nézni. Szemei a márványtáblát pásztázták és a nevet, ami arany betűkkel volt rávésve. A dátumot, ami olyan kevés egy emberi léthez. Sós könnyét ízlelve helyezte a rózsát a szirmokkal borított halomra, az egyetlen vörös virágot, amely életet lehelt a komor temetőbe. Zsebre dugott kézzel sétált kőhöz, ujjaival végigsimítva homlokát a hideg márványnak döntötte, ajkaival utolsó csókot lehelve az ő ajkaira.
Az utolsó ölelés, az utolsó emlék. Még utoljára emlékezni, utoljára szeretni, utoljára csókolni. Azután végleg elengedem.