Ne engedj el II.

Szép estét mindenkinek!

Viszlát vizsgaidőszak, hello nyár! Igen, végre elérkezett a megérdemelt pihenés ideje, amikor annyi kínlódás és áttanult éjszaka után végre pihenhet az ember. El sem hiszem, hogy immáron egy évet magam mögött tudhatok az egyetemen, még mindig hihetetlen érzés, hogy itt tartok. Na, de térjünk a lényegre!

Mint látjátok, megérkezett a Ne engedj el II. fejezete, amihez túl sok mindent nem is fűznék hozzá, egyétek-vegyétek, remélem élvezni fogjátok!:) Igyekszem ezentúl hamarabb hozni fejezeteket, illetve belekezdek a novellagyártásba is, szóval reményeim szerint hamarosan olvashattok egy Neymar-os novellát, illetve ezek után jön a Sergio Ramos központú Burning desire is. Köszönöm az előző részhez érkezett pipákat, illetve a feliratkozásokat is!:)

Remélem továbbra is velem tartotok,

Kellemes olvasást és böngészést, 

Millió puszi és ölelés,

Bella

II.

Ajkai hirtelen tapadtak a lányéra, Ana kezeit a fiú nyaka köré fonta, száját halk sóhaj hagyta el. Nyelvük lassú táncot járt, Marc ujjai finoman szántották végig a lány hullámos haját. Képtelenek voltak betelni a másikkal, mindegy egyes perccel egyre többet akartak. A józan ész mit sem ért, a két testet a vad vágy fűtötte. Zihálva váltak el egymástól, Anabell megborzongott ahogyan a hideg fal a hátához ért. A házban sötétség honolt, mindössze az utca fényei adtak halovány, ezüstös ragyogást. Ana keze egyre lentebb csúszva szabadította meg a fiút pólójától, Marc ujjai óvatosan rajzolták körbe a lány ajkának vonalát. Zöld íriszei elsötétedtek, karjai egyre közelebb vonták a lányt. Apró csókok ezreivel halmozta el  nyakát és a lány erőtlenül döntötte hátra fejét. Bőre szinte égett, ujjai gyöngéden játszadoztak a fiú sötét tincseivel. 

- Akarlak, Ana.

Mély, suttogó hangjától megborzongott, tüdeje mohón kapkodta a levegőt. Arcát a fiú vállába mélyesztette, körmével lágyan karmolt Marc hátába. Ana szótlanul bámulta Őt, apró lépést hátrálva szabadult meg ruhájától. Az anyag hangtalanul ért földet, lábait a fiú dereka köré fonva nyögött csókjukba. Testük hangtalanul puffant a matracon, Marc a lány felé magasodva távolodott el. Csodálva mérte végig Anabell minden porcikáját mintha képtelen lenne elhinni, hogy csak az övé.

Óvatosan simította végig testét és a lány beleborzongott a finom érintésbe. Mintha csak egy porcelánbaba lenne, amit egy perc alatt képes összetörni. Egy törékeny világ, amely bármelyik pillanatban kicsúszhat a kezei közül és semmivé foszlik.

- Ugye tudod, hogy bármit megtennék érted?

Marc nagyot nyelt, mintha megrettent volna szavaitól ,az arcához simuló kéz azonban minden kétséget elűzött. Nem félt kimutatni, hogy elgyengült a lány minden pillantásától hiszen tudta, hogy az nem sebzi meg. Mindenét odaadta és ezt sohasem bánta meg, hiszen minden fájdalmat megért az érzés, amit kapott. Szerelmet. 

Lábai megremegtek ahogyan a lépcsőket szelte, a skandáló tömeg hangjától szinte felrobbant a standion. Kabátját megigazgatva foglalt helyet a kiszemelt széken, Eric tekintete a tömeget pásztázta. Arcán halvány mosoly futott végig, tenyerét összecsapva várta a játékosok pályára lépését. Ana izgatottsága azonban egészen más volt. A tömeg mintha fojtogatta volna, levegőért kapkodva dőlt hátra. Térdébe markolva fújtatott, fejét megrázva igyekezett elűzni a pánikot, ami újra és újra rátört. Kételyei közül a klub indulója szakította ki, a csapat lassú, ütemes léptekkel közeledett a pálya közepére. Szemei mindössze Őt figyelték, minden apró mozdulatát nyomon kísérve mintha attól félne, ez az utolsó alkalom, hogy láthatja. Hiszen olyan régen érezte magát ennyire közel hozzá és ez az érzés megrémítette. Rettegett a visszautasítástól, a csalódástól, de legfőképpen attól, hogy minden apró reménye elszáll. Marc meredten bámult maga elé, álla megfeszült, vállát egyenesen tartva karolta át csapattársait. Anabell ismerte ezt a pillantást, a jeges tekintet mögött félelem és izgalom bujkált. A két csapat közötti hangulat a szokásosnál is kiélezettebb volt, a stadionban fagyos szél süvített végig. A sípszó előtt egy percre minden elcsendesedett, s közönség szinte hallotta a focisták szívének heves dobbanását. Éles hang törte meg a némaságot, a játékosok futásnak eredtek, a labda rendre gazdát cserélve járta be a pályát. A közönség hullámozva éltette kedvenceit, harsogva biztatták őket a gólszerzésre. Eric feszülten figyelte öccsét, minden mozdulatát tapssal jutalmazva követte tekintetével. Ana ajkait vonallá préselve kísérte figyelemmel a játékot, minden helyzetnél kezét ökölbe szorítva feszítette meg testét. A hangulat már-már katartikus volt, a fehérek énekét a katalánok üvöltése nyelte el. A játékosok felváltva kerültek a földre, hol egy gránátvörös, hol pedig egy fehér pihent meg a gyepen. Ez több volt, mint futball. A két csapat minden játszmája csupán egy csata volt a soha véget nem érő háborúban.

Marc hirtelen cselezte ki a portugál Hetest, a férfi földre kerülve kapott lábához. A spanyol cinikusan tárta szét karjait, a levegőbe emelt sárga lapot látva dühösen fordított hátat a bírónak. A tömeg egy emberként hördült fel, s szinte magához sem tért a dühtől, a labda már a Barcelona kapujában landolt. A madridi csapatot harsogva éltette a tömeg, a katalánok hitetlenkedve fogták fejüket. A játék azonban nem állhatott meg és ez a gól nagyobb ösztönzés volt bármi másnál. A sípszó újra elhangzott és a piros-kékeket mintha valami megszállta volna. A labdát úgy vonzotta a lábuk, akár a mágnes, a fehéreknek idejük sem volt felocsúdni az örömből, a hazaiak egy szögletet harcoltak ki maguknak. Mindenki feszülten figyelte a kapu elé tömörült csapatot, a labda lassan szelte a levegőt. A Tizenötös gondolkodás nélkül fejelt, a labda könnyűszerrel ért célba, útját az ellenség kapujának hálója keresztezte. Anabell alatt megremegett az ülés, a közönség extázisba kerülve ugrott fel. A lány hitetlenkedve ölelte meg Ericet, arcáról újra a régi mosoly köszönt vissza. Remegő kézzel ragadta magához a fiút, elmenekülve a rászakadó emlékekben. A múlt képein, melyek ehhez a helyhez kötötték. Eric a pályára pillantva bólintott öccsének, Marc tekintete azonban máséval forrt egybe. Anabell lábaiból minden erő elszállt a zöld szempárt látva és szinte átkozta azt a percet, amikor könyörögve borult Eric vállára. Hiba volt. 

A síp éles hangjára lassított le, kezét csípőjére helyezve fújtatott. Keserű szájízzel sétált le a pályáról, kelletlenül kezet fogva a madridi játékosokkal. A katalán csapat emelt fővel fordult a közönség felé, habár csalódottságukat nem tudták leplezni. Ismételten kiegyenlített volt a meccs, így a várva várt diadal újból elmaradt. Marc idegesen szelte a lépcsőfokokat, az öltöző felé korzózva kedvetlenül pillantott a kamerákra. Dühös volt a végeredmény miatt, az indulatot pedig még inkább szította az Ő jelenléte. Azt hitte végre megszabadult tőle. Azt hitte elég lesz elégetnie a képeket, üvöltve ütnie a falat, ameddig ujjaiból vér nem serken és a múlt elszáll. A harag ködként telepedett elméjére, a félelem azonban nagyobb úr volt bárminél. Rettegett attól, hogy újból megsebzik, rettegett a tudattól, hogy ismételten a közelében lesz. Nem gyengülhetek el tőle. 

A folyosó végén a zajok csak távoli hangnak tűntek, mindössze néhány ember lézengett az öltözők előtt. Eric mosollyal az arcán intett, Marc azonban nem viszonozta a gesztust. Feszült léptekkel közeledett a fiú felé, szemei mindvégig a mögötte rejtőzködő Anat fürkészték. Keze dühösen ragadta meg a lány karját, magával vonszolva egy vékony fal mögé, melyet a játékosok képei díszítettek A vakuk villanása, a gépek kattanása,  a léptek visszhangjai mind-mind kísértetiesen csengtek a szűkös átjáróban. A levegő megfagyott közöttük, a két fiatal szótlanul állt egymás előtt. Mint két idegen, akik sohasem ismerték egymást. Akiknek nincs közös múltjuk.

- Mit keresel itt?

Marc mély hangja vágta el a köztük lévő csendet, a lány megborzongott a fiút hallva. Képtelen volt válaszolni, hiszen a szavak hátat fordítva hagyták cserben. Marc türelmetlenül magasodott felé, kezét a lány állára csúsztatva kényszerítette arra, hogy a szemébe nézzen. Ana elkapta pillantását, Marc azonban nem hátrált meg. A spanyol kezei durván markolták meg a  vállát, hátát a falnak szorítva olvasztotta eggyé tekintetüket és a kérdés újból elhangzott. Anabell testét minden erő elhagyta, ajkain sós könnyeit ízlelte. Ez nem az az ember, akit ismertem. Szorítása megtörhetetlennek tűnt és Ana úgy érezte, a szoba forog vele. Teste jéggé fagyott, mozdulni sem tudott a fájdalomtól, még inkább a döbbenettől. Megrémítette a fiú viselkedése, tüdeje levegő után kapkodott. Keze erőtlenül csúszott Marc ujjaira és a fiú szorítása alábbhagyott. Mintha elvesztette volna az irányítást saját tudata felett, meghátrálva pillantott kezeire. Igyekezett palástolni idegességét, karját keresztbe fonva köszörülte meg torkát.

- Ana, mit keresel itt?

Hangja nyugodtabbnak tűnt, mint korábban, szavai már-már könyörgésként hatottak. Anabell hezitálva lépett előre, ajkait megnedvesítve pillantott a fiúra.

- Sajnálom, én csak...

- Látni akartál? Sajnálod? Mégis mit gondoltál, Ana? Négy éve telt el!

A lány könnyei halovány fátyla mögül nézett fel rá, ajkait megnedvesítve igyekezett eltüntetni az arcán legördülő  cseppeket. Mit is mondhatott volna, amit Marc nem? Látni akarta őt, sajnálta amit tett, a fiút ez mégsem hatotta meg. Hiszen ezzel már rég elkésett, a bűnhődés ideje mégsem járt le. A kereszt ugyan úgy nehezedett rá, mint akkor, amikor a történetük legutolsó fejezete elkezdődött. Amikor minden véget ért egy utolsó tollvonással. Óvatosan lépett ki a falak szorításából, mellkasa a fiú testéhez simult. Nem nézett hátra, nem kérdezett semmit hiszen tudta, hogy számukra nincs közös jövő. Ismét elengedte.

~~*~~

Meredten bámult maga elé, kezét ökölbe szorítva kocogott tovább. A zöld gyepen még meg-meg csillantak a vízcseppek, cipője csakugyan nedves lett, ahogyan az a fűszálak közé simult. A sípszó zökkentette ki a sötétségből, monoton mozgással végezve a gyakorlatokat.  Képtelen volt gondolkodni, mintha elvágtak volna benne valamit, a tegnapi nap óta újra érezte a tátongó sebet a mellkasán. Nem így emlékezett rá. Az életvidám, cserfes kislány mintha meghalt volna, Ana csupán árnyéka volt régi önmagának és ez megrémítette Marcot. A mosolya, a hangja, a mozdulatai; minden, amit imádott benne az elveszett, semmivé foszlott. Hát ezt tette velünk a szerelem.

A férfi lába szúró fájdalmat hagyva mélyedt bokájába, Marc felszisszenve pillantott rá. Iniesta bocsánatkérően tárta szét karjait, Marc hanyagul intett felé. Nem találta a helyét, nem találta önmagát, esetlenül lézengett a smaragdzöld gyepen. Gyűlölte a tudatot, hogy a lány mindent magával vitt akkor, azon a napon és mégis, még ennyi év után is képes felforgatni őt. Gondolatainak hánykolódó habjai kis híján megfojtották, úgy érezte megfullad a múlt terheitől. Tüdejéhez kapva sétált le a pályáról, a padon heverő vizes palack után kapva enyhítette szomját. Az arcára locsolt jéghideg víz némileg megnyugtatta, tüdeje mohón szívta magába a reggeli friss levegőt.

- Minden rendben, Marc?

A férfi hangjára megrezzent, erőtlenül nyomta fel magát a székről. Bizonytalanul bólintott, a kulacsot maga mögé dobva borzolta össze nedves tincseit. Luis Enrique kíváncsian bámult a fiúra, aki minden válasz elől menekülve sétált vissza a pályára, újra és újra lefutva a köröket. Némán, mosoly nélkül tette, amit kellett, amit elvártak tőle. Még sohasem érezte magát ennyire monotonnak, mint egy robot, aki parancsra cselekszik. Mellkasa feszített az idegességtől, idegei pattanásig feszültek. Léptei szinte megrengették a folyosót, útja egyenesen a zuhanyzóhoz vezetett. Ingerülten tépte le magáról a csapat mezét, mintha a ruha egy pillanat alatt megfojtatná őt, Keze a csaphoz kapott, nyakára zúdítva a jéghideg vizet. Egy percre megdermedt, homlokát a csempének támasztva kapkodott a levegőért. A hideg cseppek a csontjáig hatoltak, a gondolatok mégis tovább ködösítették elméjét. Fájt őt újra látni. Mintha egy kést ezredszerre is megforgattak volna a szívében és minden döfés úgy fájt, mint az első. Az idő nem segített semmit. Egy sebet sem gyógyított be, egyetlen érzést sem tépett ki tövestül, ahogyan az ígérték. Az idő ellenség. A legnagyobb ellenlábas. Az idő rombol, kínoz, tönkretesz és megkeserít. Megöl. Marc viszont már rég halottnak érezte magát, nem volt mit veszítenie.
Merev mozdulattal zárta el a csapot, a utolsó cseppek lomhán értek földet. Vizes haját megdörzsölve bújt bele a sötétszürke pulóverbe, nadrágját magára rángatva kapta ki a szekrényben heverő kocsikulcsot. Némán intett csapattársainak, lábai szinte felszántották a talajt. A sötétkék autó haragos csikorgással tolatott ki az autók rengetegéből, egy pillanatra sem engedte el a gázpedált. Teste megfeszült, ujjai idegesen markolták a kormányt. Szemei az utat pásztázták, a hófehér vonalak összefolytak , szinte eggyé olvadtak előtte. Nem tudta merre jár, mindössze az emlékek vezették őt.
Óvatosan lassított le a ház előtt, a motor néma búgással állt le. Hezitálva pillantott az ablakokra, mintha azt remélné, hogy a ház üresen áll. Percekig ült csendesen, ujjaival a bőrrel fedett kormányon dobolt. Hamar megunta a néma várakozást, az ajtót kitárva nyomta fel magát az ülésről. Magabiztos léptei azonban lassan alábbhagytak, tekintete szinte égette a kemény tölgyfaajtót. A tétlenség azonban felülkerekedett minden gondolaton. Torka hirtelen kiszáradt, ajkait megnedvesítve nyelt nagyot. Meghátrált, léptei egyre távolabbra vitték Tőle, az előbb maga mögött hagyott lépcsőfokokat szelve igyekezett az autóhoz. A volán mögé ülve még utoljára tekintetét a házra emelte, amihez annyi emlék fűzte. Annyi mámoros este, annyi hazug szó. Nincs rá szükségem. Elengedtem.