Életjel

Szép estét mindenkinek!

Utoljára kerek két hónapja jelentkeztem az oldalon - ez a két hónap pedig olyan gyorsan elszaladt, hogy idő sem volt feleszmélni, hogy immáron október van! Nagyon sajnálom, hogy ennyi idő sem volt elég arra, hogy bejezzem azt a számos félbehagyott fejezetet és novellát, ami publikálásra és befejezésre vár.  Szerencsémre nem bonyolódtam ígéretekbe, mint korábban, és ezt látva jobban is tettem- sajnos egyre több az elfoglaltságom, az iskola és a gyakornokság kissé megnehezíti a mindennapokat. Ez azonban nem azt jelenti, hogy tétlenül ülök a klaviatúra előtt - lassan, de biztosan haladok.

Éppen ezért szerettem volna egy nagyon rövid bejegyzéssel érkezni, hogy megmutassam, nem tűntem el, emellett szeretném megköszönni azt, hogy itt vagytok velem, sőt, immáron 47-en vagyunk, amiért iszonyat boldog vagyok!

Egy aprócska betekintéssel szeretnék Nektek kedveskedni - ugyan tényleg nagyon rövid, de ezzel szeretném nektek megköszönni azt, hogy itt vagytok nekem! Ígérem, igyekszem minél hamarabb befejezni a már meglévő fejezeteket, illetve lassan, de biztosan közeleg a téli szünet, amelybe biztosan többször fogok jelentkezni!

Remélem örömmel olvassátok a betekintést,

Sokadjára ugyan, de köszönök Nektek mindent,

Millió puszi és ölelés,

Bella

"Egy pillanatra Siennát érezte a szavak mögött, mintha összeesküdött volna ellene a világ, dühösen csúsztatta az asztalra a hideg alkoholt. Próbálta elkerülni ezt az egész kínos beszélgetést, éppen ezért sohasem merészkedett a korlátok mögé. Nem feszegette annyira a határokat, hogy az félreérthető legyen, a kedves szavakat, az érintéséket rövidesen durvaság és gorombáskodás követte. Nem akart gyengének tűnni, vagy sebezhetőnek, éreztetni akarta azt az érzelmi fölényt, amivel újra és újra maga alá gyűrte a lányt. Azon az estén azonban megszakadt benne valami. A maszk mögé látott, annyi hét után végleg leomlott az a fájdalmas fal,  ami közöttük volt .Az embert látta, a lányt, akit annyira összetörtek, hogy képes volt még benne is megbízni. Belé kapaszkodott, fájdalmasan ragaszkodott, talán a kínhoz, talán a mámorhoz. Talán hozzám.

Akárhányszor rá gondolt, összezavarodott. Felkavarta az az érzés, ami képes volt a hatalmába keríteni akkor, amikor vele volt. Már kevésbé érezte idegennek. Néha perceken át képes volt nézni a hold fényében, ahogy mellkasa finoman megemelkedik, majd elernyed. Megnyugtatta a halk szuszogás, a test melege, az édes illat, ami belengte a szobát, ha vele volt. Ridegnek érezte nélküle a lakást, üresnek  és nyomottnak, ami egyszerre felszabadult, ha átlépte a küszöböt. Más volt, mit Bruna. Nem volt olyan szenvedélyes, mint  a brazil lány, nem volt közöttük olyan tűz, ami akkor szinte égette a mellkasát. Mégis, valami megmagyarázhatatlan parázs motoszkált benne, amit egyetlen érintése képes volt felizzítani, s futótűzként terjedt testében a vágy. Törékeny volt, bizalmatlan, félénk, de mégis, az Övé volt - ez pedig nagyobb nyugalommal és elégedettséggel töltötte el bárminél."