Szép napot mindenkinek!
Ugyan pár nap késéssel, de megérkeztem a Téged akarlak folytatásával, amit igyekeztem hosszúra nyújtani. Már az elején tudtam, hogy ez egy hosszabb fejezet lesz, viszont a késésért cserébe szerettem volna még a tervezettnél is többet írni, egyfajta kárpótlásként amit remélem, örömmel fogadtok. Innentől csak ehhez hasonló fejezetekre számíthattok, mivel inkább a hosszabb részek, semmint a több kisebb fejezet híve vagyok. Sajnálom, hogy nem sikerült tartani magam a beígért dátumhoz, viszont lebetegedtem az elmúlt napokban és hiába ültem le a géphez, nem sikerült érdemi munkát alkotnom.
Remélem elnyeri a tetszésetek a rész, köszönöm a türelmeteket és köszönöm, hogy itt vagytok nekem!
Élvezzétek ki a nyár utolsó napjait és előre is szeretnék mindenkinek sikeres iskolai évet kívánni! A következő fejezet felkerülését sajnos nem tudom előre megmondani, mivel lassan nekem is beindul a gépezet, felesleges ígéretekbe pedig nem szeretnék bocsátkozni, viszont amint lesz időm, természetesen dolgozni fogok rajta!
Millió puszi és ölelés Nektek,
Bella
....................................................................................................
Nem engedlek el
- ...azonban Sienna volt az egyetlen, akibe kapaszkodhatott, és nem akart megválni attól a napfénytől, aki újra életet lehelt a sötét hétköznapokba-
Félve rebbentek pillái, mellkasa egy pillanatra nem is emelkedett meg, mintha attól félne, ez nem a valóság. A levegőt tüdejében tartotta, csupán hallására hagyatkozott és a forró érintésre, amit a bőrén érzett. Biztos volt benne, hogy álmodik, hogy csupán az elméje tréfálja meg. Hogy ez nem lehet több egy lázálomnál, amiből hamarosan felébred, és újra magányosan találja magát. Mégis, mikor szemét kinyitotta, a brazil arcával nézett farkasszemet, borostája arcát szúrta, mellkasa az övének simult.
Meg akarta érinteni, ujjai szinte kívánkoztak a sötét hajba, mégis mozdulatlan maradt. Félt hogy felébreszti, hogy megtöri azt a varázst, amiben eddig sohasem volt része. Eddig úgy feküdtek egymás mellett mint ként idegen, az érintések csak azokra a fülledt percekre voltak érvényesek, ameddig testük úgy tapadt össze, mint két veréb. Karja majdhogynem lecsúszott derekáról, meleg érintését azonban így is érezte hátán, és ez éppen elegendő volt. Elegendő volt ahhoz, hogy bódultam hajtsa vissza fejét, és ki tudja meddig nézze a férfit. Odakintről a kocsik zaja szűrődött be, a lépcsőházban léptek visszhangoztak, a lakás azonban néma volt, akárcsak egy kripta, amibe Neymar halk szuszogása vert életet.
Szíve zakatolt a mellkasában olyannyira, hogy attól félt, felébreszti a mellette alvó férfit. Képtelen volt tagadni, hogy felkavarta a látványa, érintésétől libabőrössé vált teste, illatától bódultan omlott a karjaiba és ez megrémítette. Félt, hogy újra és újra abba a hibába esik, melyet Damiennel könnyedén elkövetett, naivan követve egy férfi játékát, melyből vérző sebekkel távozott. Neymar mégis más volt. Vonzó volt, akár a forró tűz, melyben Sienna esetlen pillangóként táncolt, majd égett meg. Mert minden egyes alkalommal ott hagyta egy apró darabját, még ha félt is beismerni. Nem akarta, hogy azok az esték nyomot hagyjanak a lelkén, mégis itt tartottak. Egymás karjaiban pihentek, átlépve egy határt, melyet hónapok óta félve kerülgettek.
Gondolatai a tegnap estére terelődtek, s ahogyan ujjai ajkait simogatták, lábai újra erejüket vesztették. Bizsergett, akár egy fiatal kislány élete első csókjától. Elgyengítették a képek, amiket maga előtt látott, az íz, amit újra ajkain érzett. Szinte már el is felejtette, milyen az, amikor egy férfi vadul tapasztja ajkait az övére, mikor teste megfeszül a vágytól, mikor a két nyelv lassú táncot jár. Neymar csókja azonban visszarántotta őt a feledés szakadékától, újra életet lehelve az élettelenbe.
Hosszasan figyelte a őt, lélegzetvisszafojtva, miközben arra a számos miértre kereste a választ, amit a férfi újbóli felbukkanása szült. Azt hitte, végleg sikerült elengednie a múltat, maga mögött hagyni minden fájdalmas emléket, Damiennel és Neymarral együtt. A brazil azonban makacsul ellenállt utasításának, és hiába nem adott magáról jelet, a férfi megtalálta. Sienna Marcella kezét sejtette a dologban, mégis, akármennyire is igyekezett haragudni a lányra a kikotyogott cím miatt, képtelen volt hibáztatni őt. A nő két tűz közé került, s bizonyára képtelen volt ellentmondani a férfinak, aki képes volt a végletekig elmenni céljainak érdekében, hiszen ilyen volt: makacs, kitartó, s ha kellett, könyörtelenül gázolt át mindenkin. Most mégis nyugodtnak tűnt, békésnek, olyasvalakinek, aki mellett Sienna boldogan ébredne nap, mint nap.
Álmatlansága már képtelen volt az ágyban tartani, így óvatosan kiszabadulva a brazil bilincséből maga mögött hagyta az alvó férfit. A nappaliban fülledt levegő telepedett meg, forró és állott, amit enyhén átitatott a tegnap este elkortyolt pezsgő és bor illata. Halk zörgéssel nyitott ablakot, odakintről apró zajok szűrődtek be a lakásba. Az utcán néhány ott felejtett üveg, színes konfetti és szalag emlékeztetett a tegnapi ünneplésre, az újévre, az új lehetőségekre és reményekre. Az éjszakára, amikor minden ember fogadalmakra adja a fejét, elkötelezve magát a változás mellett, néhány nap múlva megszegett ígéretek ideje ez, ami pillanatnyi nyugalmat hoz a szívnek. A tegnap magánya Siennát is fogadalomra késztette, melyet azonban könnyedén szegett meg órákkal később azzal, aki része volt a megtagadásnak.
Gondolatai hánykolódó tengeréből a vízforraló halk nesze szakította ki, a pulton éktelenkedő mosatlanokat a csapba csúsztatva húzta elő hatalmas, színes bögréjét, melyet kis időn belül már a gőzölgő teája töltött meg. Óvatosan forgatta italában a kanalat, apró karikákat festve a víz tetejére, melyek néhány pillanat múlva elmerültek a sötét lében. Meleg volt a szoba, füllesztően és fojtogatóan, teste mégis még a pulóvere alatt is megremegett a csendes léptektől, melyek visszhangot vertek a recsegős parkettán.
- Jó reggelt.
Egy pillanatra megrezzent a hangtól, teájának néhány forró cseppjét mohón itta fel bőre, melyet ijedtében öntött kezére. Halvány mosollyal sandított a fiú felé, aki álmosan méregette a konyhában álló Siennát. Nem szóltak egymáshoz, kínos csend uralta a teret, melyet mindössze a bögrének koccanó kanál hangja tört meg, amivel a lány igyekezett elkerülni a szavakat. Annyi minden kavargott a fejében, annyi kérdés, mégis, mikor szóra nyitotta ajkait, néma maradt. Nem mert válaszokat keresni, hiszen annyiszor ütközött falakba, hogy a kudarc keserű íze már megszokott volt számára. Míg Damiennél minden titok fájdalmas volt, addig Neymarnál mindez szokássá vált. Alig tudott valami a fiú múltjáról, a hétköznapjairól, a fájdalmairól és keserűségeiről ellentétben Damiennel, akit úgy ismert, akár a tenyerének minden apró vonalát. A brazil álarc mögé bújt, múltját védve a kíváncsi szemek elől, ahogyan azt az évek alatt megtanulta. Egy szerepet játszott csupán, mely igazi énjét hivatott elfedni a világ elől. Sienna maga sem tudta, melyik a férfi valódi személye, hiszen ennyi hét után sem jutottak tovább néhány kósza szónál. Nem látott a szívébe, az elméjébe, nem látott a fal mögé, ami töretlenül védte őt. A lány pedig lassan feladta a szüntelen ostromot, mellyel igyekezett Őt megtörni.
- Nem akartam ilyen sokáig zavarni.
Végül ismételten Ő törte meg a csendet álmos, rekedtes hangjával. Sienna végre elkapta pillantását, mely bágyadtan fürkészett a lány szempárja után, ami ártatlanabb volt, mint bármikor máskor. Ijedt kislányként méregette az immáron előtte magasodó férfit, aki fáradt tekintetével vizsgálta arcának minden pontját. Igyekezett elrejteni félelmét, az izgalmat, mely minden egyes alkalommal a hatalmába kerítette, kezei mégis úgy remegtek, akár a nyárfalevél az őszi szélben. Egy pillanatra behunyta szemét, tüdejét megtöltve a régen érzett parfüm illatával lépett egyet hátra, odébb tolva a gőzölgő bögrét.
Mivel szavakat nem várhatott, tettekre igyekezett sarkallni a férfit. Szemei szüntelen ajkát figyelték, fogait néha bele-bele mélyesztve sajátjaiba, Ő mégis türelmesen ellenállt. Csupán kezei simították végig a lány hátát ugyan úgy, ahogyan tegnap tette, megállapodva a vékony derékon. Halk, alig hallható sóhaj tört fel Sienna tüdejéből, miközben a férfi lágy öleléséből kitörve sétált az ablak felé. A hideg szél süvítve tört be a kis résen, és a lány igyekezett minél hamarabb megszabadulni a jeges öleléstől. Immáron a párkánynál figyelte a férfit, aki lassan közelítette meg a nappali forgatagát, a skiccekkel és rajzokkal teli asztalt. A lapokon ceruzák és festékek tucatjai takarták el az alakokat, néhányuk félbehagyva várt bejfejezésre, akárcsak a festőállványon időző társaik. Neymar finoman simította végig ujjaival a szénceruza vonalait, melyek halvány nyomot hagytak bőrén. Óvatosan pakolta arrébb az ecseteket, még végül felfedte az egymáson pihenő csodákat. Néhányuk egy arcot őrzött, időset és fiatalabbat, néhány papíron az örökkévalóságban merült el, a naplemente fényeiben, ahogyan azok narancsos fátyollal borították az eget. Mind egy-egy darab volt a lányból, egy darab az életéből, egy darab a lelkéből, ami szépen lassan egy egésszé kovácsolódott. Az utolsó lapokról egy férfi arca köszönt vissza, sejtelmes tekintete szinte lyukat égetett a fiú mellkasába, aki egyre feszültebben marta az egymásra pakolt képeket. Lapok tucatjáról köszönt vissza az Ő arca, markáns vonásaival, tökéletes tincseivel és lelket mardosó tekintettel, még végül megelégelve pakolta egymásra a rajzokat. Nem nézett Siennára, csupán percek múlva, mégis érezni lehetett azt a fortyogó dühöt, ami ott tükröződött az immáron éber szempárban. Nem kellett szavakba öntenie haragját, hiszen ismerte már Sienna, feszült állkapcsa, néhány pillanatra haragosan összeugró szemöldökével mind nemtetszését igyekezett kifejezni. Egy pillanatra ugyan nem tudta mire vélni bosszúságát, végtére is rájött, hogy a csalódottságot éppen exének látványa okozta. Ugyan sosem beszéltek egymásnak a múltban elszenvedett sebekről, kimondatlanul is tudták, hogy szerelmi bánattól ittasan keresik egymás társaságát. Mindketten tisztában voltak azzal, hogy létezett valaki a másik életében, aki nem csupán átsétált a hétköznapokon. Hónapok, akár évek érzelmei kavarogtak bennük, egymásra épült hazugságok és fájdalmak, melyek kártyavárként omlottak össze.
Kabátját, amit hanyagul a kanapéra vetett hirtelen magához kapta, a háló előtt várakozó cipőjét felhúzva sétált a bejárathoz. Zavaros tekintetéből ezernyi gondolat tükröződött, mégsem nyíltak szóra ajkai. Az ajtóhoz sétált, kezét a kilincsre csúsztatva nyitotta ki, lába a küszöbön nyugodott, mikor visszafordult, egy pillanatra, mégis, néhány másodperccel később Sienna már magányosan fújtatott a lakásban, a barna faajtót bámulva, mely éppen akkor csukódott be a férfi mögött. Igyekezett a férfi fejébe látni, megérteni Damien látványának hatását, mégsem értette Neymart. Hiszen annyi éjszakán át bizonygatta az érzelmeket nélkül kapcsolatot, hogy maga Sienna is elhitte, működni fog köztük. Most mégis szavak nélkül ugyan, de tetteivel számon kéri a lányon a múltbéli férfit, aki mostanra nem jelentett többet néhány egyszerű, gyűrött papírnál.
Hánykolódó gondolatai közül a mély dörömbölés hangja szakította ki, figyelme ismételten az ajtóra irányult. ahonnan újra és újra hallatta magát az odakint várakozó. Kíváncsian nyitott ajtót, legnagyobb meglepetésére azonban a brazillal nézett farkasszemet, aki éppen néhány pillanattal ezelőtt távozott. Nem szólt semmit, csupán ölelő kezei meséltek gondolatairól, és az az apró csók, ami homlokát melegítette.
- Holnap este. Holnap este várlak.
Újra itt tartunk, egymás karjaiban, mintha bármit helyrehozhatnánk vagy elfelejthetnénk egyetlen öleléssel.
Néhány hete csupán, hogy utoljára lépdelt a a hófehér lapokkal borított padlón. A teremben egy-két ember lézengett, azok is egy könyv mögé bújva igyekezeték memorizálni az olvasottakat. Mindannyian elmerültek a fekete betűkkel teletűzdelt oldalakban, Sienna volt az egyetlen, aki a polcokat bámulta. Az épület még mindig képes volt lenyűgözni őt, s nem létezett más hely az egyetemen, ahol szívesebben töltötte az idejét. Amikor csak szabadideje engedte, magányosan vonult el az egyik asztal sarkához. Néha a polcon felsorakoztatott könyveket bújta, néha újabb és újabb rajzokkal tarkította lapjait. Tanulásra aligha használta a könyvtár épületét, a többszintes, balkonos épitmény sokkal inkább megihlette, semmint tanulásra sarkallta a lányt. Könyvét előhúzva pillantott az órára, a vizsgáig azonban még bőven akadt ideje, s habár mellette mindenki lázasan tanult, őt nem kötötték le a számonkérés gondolatai. Ezerszer átolvasta már a művészet történelméről szóló könyveket még odahaza, Amerikában, s habár eleinte nehézkesen ragadtak meg elméjében azok spanyol társai, mostanra már jobban emlékszik rájuk, mint az anyanyelvén olvasottakra, melyeket még gyermekként kezdett el tanulmányozni. Már kislány korában beleszeretett Velázquez festményeibe, Michelangelo lehengerlő alkotásaiba, melyeket még nagyszüleinek köszönhetően ismert meg. Tisztán él emlékezetében a nap, mikor először lépett be a múzeum kapuján egy reneszánsz festmény kiállításra,mikor elhatározta, hogy ő maga is festő lesz. Még mindig maga előtt látja az első állványt melyet karácsonyra kapott, és az esetlen vonalakat, melyeket aprólékosan húzott egymás után a fehér vászonra. A kép azóta is ékessége az Everett család otthonának, minden nap arra a szenvedélyre emlékeztetve Siennát, ami azóta is hajtja.
Gondolataiból a visszhangzó léptek szakították ki, az idős professzor cipőjének kopogása olyan volt, mintha üvegpoharakat ejtenének a hideg kőre. Néhányan rosszallóan pillantottak a férfira, aki egy polchoz sétálva ragadta magához a kiszemelt könyvet, majd a lánnyal szemben foglalt helyet az öreg asztal mögött. Ismerős volt már a korosodó férfi arca, hiszen nem csupán a művészettörténet órákon néztek farkasszemet. Gyakorta múlatták egymás társaságában az időt ennél az asztalnál, pontosan ugyan azon a helyen, ahol éppen ültek. A férfi kedvesen mosolygott a lányra, az órák után néhány dicsérő szóval biztatta a többszöri felszólalásra, a könyvtárban pedig mindig azt figyelte, hogy a lány éppen mivel szórakoztatja magát. Sokszor akadt össze tekintetük, ilyenkor egy halvány mosollyal az arcán tért vissza az olvasmányhoz, ami legtöbbször a reneszánsz, a realizmus és a romantika, vagy éppen a barokk művészetet taglalta, néha azonban ezeket leváltva a klasszikus modernség felől érdeklődött. Sienna titokban csodálta a férfit, hiszen New Yorkban sem akadt párja az idős tanárnak, aki minden apró részletet ismert a művészet korszakairól. Lenyűgözte az a tudás, amit képes volt átadni diákjainak, s ha bármiért megérte Barcelonába utazni, az a professzor órája volt, ami mindig képes volt lekötni a lányt. Néha napokig be sem tette a lábát a kampuszra, Jiménez professzor azonban képes volt őt hosszas idő után a padok közé csábítani. Tekintetük ismételten találkozott, Sienna arcába pedig egy pillanat alatt vér tódult, amikor a tanár a mellette pihenő könyvre pillantott.
- Szóval maga is vizsgázik.
Sienna óvatosan bólintott, és mintha érdeklődne a lapok tartalma iránt, élvezettel az arcán kezdte el lapozni a könyveket.
- Ugyan kis hölgy, miattam aztán ne kezdjen bele!
A professzor arcát mosoly díszítette, mire Sienna is kénytelen volt elmosolyodni. Végtére is, feleslegesen múlatta az idejét idebent, sohasem a tanulás kedvéért ült itt, ahogyan most sem. Élvezte a légkört, a csendet, s titkon már várta is az idős úr társaságát, aki ismételten őt figyelte, majd arra a füzetre tévedt tekintete, melyben rajzait őrizte a lány.
- Szabad?
Engedélyt kérően nyúlt a notesz felé, mire Sienna néhány másodpercet hezitált ugyan, végül közelebb csúsztatva a kért lapokat bólintott. A férfi érdeklődve vizsgálta a műveket, némelyiken elidőzött, szemüvegét megigazítva emelte közelebb, minden apró részletet kivesézve. Sienna rég feszengett ennyire, idejét sem tudta, mikor remegett meg lába attól, hogy valaki a rajzait bámulja, most mégis idegőrlő volt az a néhány perc, még alkotásait vizsgálták.
- Nehéz lenne megmondani, melyik korszak volt a legnagyobb hatással önre. Viszont kétségtelenül gyönyörű rajzok.
Elpirulva mormolt egy köszönömöt, mintha félne a választól, majd óvatosan visszahúzta magához a füzetet. Néhány oldalt meglendítve lapozott bele, végigfutva pár rajzán, mintha nem látta volna őket már ezerszer. Akadtak közöttük igazi kedvencek, viszont javarészt csak ostoba firkálmányoknak látta őket, melyeket az unalom szült a magányos órákban. Az igazi csodáit otthon rejtegette, a vásznakon, a sarokban, ahol senki sem láthatja, csak Ő.
- Régóta rajzol? - fejét felkapta a kérdésre, ajkait megnedvesítve helyezkedett a székben. Az idős férfi hátradőlt, majd meggondolva magát emelkedett fel, helyet foglalva a Sienna melletti üres széken.
- Igazság szerint gyerekkorom óta.
- Akkor szép gyűjteménye lehet.
Elmosolyodva gondolt a Nagy Almában hagyott kisebb életműre, és arra a kis szobára, melynek minden pontján festményei nyugodtak. Sohasem szelektálta őket, nem válogatta ki a legszebbeket, mindegyik egyenrangú bánásmódban részesülve a szobában várt arra, hogy egy lakás ékkövévé váljon. Egyiket sem szerette jobban, vagy kevésbé, mindegyik az övé volt, mindegyikben Magát látta.
A férfi az órájára pillantott, majd a polcról leemelt könyvet magához húzva tolta vissza székét. Kezével finoman simította végig a lány hátát, kissé meggyűrt zakóját kisimítva hajolt Sienna felé.
- Fessen nekem valamit. Nyűgözzön le.
A mondat nem hagyta nyugodni, és miközben a vizsgán lapja felett görnyedt újra és újra elképzelte a vászonra festett művét. Nem fogok csalódást okozni.
Neymar - 2014.január
Halkan kattant a zár remélve, hogy az apró zaj nem rázza fel a házat álmából. Kulcsát végül a pultra csúsztatva nézett körbe a tegnap este romjain, a szeméttel teli fekete zacskókon, melyek a bejárat mellett pihentek, a pulton heverő poharakon és tálcákon, melyek üresen vártak sorsukra. Csend honolt a lakásban, csontig hatoló, halvány emlékét sem hagyva az előző éjszakának. Életet keresett a falak között, ismerős arcot, tekintete azonban csupán Marcella mobilját kapta el, ahogyan az asztalon világított jelezve a férfinak, hogy nincs egyedül. A kertből jövő halk nesz átszűrődött az üvegajtón, félig odasandítva figyelte a közeledő alakot. A lány arca nyúzott volt, szemei alatt sötét karikák éktelenkedtek, egy fáradt mosolyra azonban még így is tellett tőle. Bozontos haját kontyba fogta, kusza tincsei azonban arcát csiklandozták, melyet feszülten igyekezett füle mögé tűrni.Mintha meglepte volna a férfi látványa annak saját lakásában, pupillái kitágultak, ajkai apró 'o' alakot formáltak, miközben kezével ijedten mellkasához kapott.
- A fenébe Neymar, hová tűntél?
Egy pillanatra elgondolkodott a vallomáson, de Marcella volt az egyetlen, akivel tisztán , őszintén beszélhetett a lányról. Ő volt az, akinek még ha tudomása nélkül is, de szerepe volt a karácsonyi meglepetés eljuttatásában, és ő volt az egyetlen, aki végig figyelemmel kísérte a nem mindennapi rideg románcot kettejük között.
- Dolgom volt.
Nemes egyszerűséggel formálta a szavakat , mellyel jobbnak látta kizárni a nőt a tegnap este történtekből. Marcella lemondóan kortyolt a pultra készített poharából, hiszen tudta, a brazil makacssága megtörhetetlen. Már belefáradt az örökös harcba, melyet a titkokért vívott, így csupán egy fül volt, mely a férfi minden gondját, baját meghallgatja. A tanácsok mit sem használtak, még a baráti szép szó sem hatott Neymarra. Makacs volt, önfejű és végtelenül hajthatatlan, Marcella pedig szépen lassan belátta, hogy nem más, mindössze egy kellemes hallgatóság.
- Nála voltam.
Magát Neymart is meglepte az őszintesége, mégsem tudta magában tartani a tényt, hogy újra a karjában tartotta a lányt. Marcella tudta, kire gondolt, elég volt a férfire néznie, és ott ült a csillogó íriszekben minden titok. Különös kapcsolat volt kettejük között, valami megfoghatatlan, ami akárhányszor csak Siennáról volt szó, ott motoszkált Neymar tekintetében. Egy pillanatra talán elgondolkodott, vajon honnan szerzett tudomást a lány lakcíméről, Marcella azonban ekkor értette meg apró füzetének hiányát az éjjeli szekrényről, melynek karácsonykor veszett nyoma minden címmel és telefonszámmal együtt. Ugyan próbálta elrejteni arcáról, de küzdött Neymarral és a botor, meggondolatlan lépéseivel, melyeknek gyakran nem volt közük egymáshoz.
- Sienna...
- Éppen eleget gyötörtem, tudom.
Tudta, hogy el kell engednie, mégsem tudott megszabadulni tőle. Talán, ha Bruna vesztesége nem nyomta volna mázsás súlyként a szívét, könnyedén megszabadult volna a lánytól. Így azonban Sienna volt az egyetlen, akibe kapaszkodhatott, és nem akart megválni attól a napfénytől, aki újra életet lehelt a sötét hétköznapokba. Nem foglak bántani. Többé nem.
Kedvetlenül pillantott ki az ablakon nyugtázva, hogy ismételten egy idegen autó szelte az utcát. Hiába várakozott a függöny mögött, a lány megváratta őt. Talán bosszúból, talán a vicc kedvéért késett, kétségtelen azonban, hogy a brazil rosszul viselte, hogy megvárakoztatják. Az étel lassan kihűlt, a pohárba öntött italból apránként távoztak a buborékok, mikor a csengő megszólalt. Telefonját az asztalra csúsztatva nézett bele a tükörbe, mikor azonban tekintete találkozott tükörképének szempárjával, cinikus szisszenéssel lépett hátra, majd hagyta maga mögött homályos ikertestvérét, miközben ezerszer feltette magának a kérdést. Mégis mit akarok elérni?
Akármennyire is fájt beismernie, Sienna többé nem volt közömbös a számára. Annyi, egymás karjában töltött éjszaka után kénytelen volt belátni, hogy a lány jelenléte gyógyító balzsam a sebeire, olyan, akár a friss zivatar, mely elsöpri a fullasztó meleget. Mégis félt tőle, akár a tűztől, ami bármelyik percben megégetheti. Félt a kötöttségtől, félt attól, hogy ismételten odaláncolja magát valakihez. Az azonban bizonyos volt, hogy nem hajlandó elengedni őt még egyszer. Talán büszkeségből, talán azért, mert nem akarta már férfi karjaiban látni, ez azonban nem változtatott a tényen. Sienna akarva akaratlanul is részese lett a brazil életének, különleges helyet kivívva a férfi szívében.
Feszült végtagjait ellazította, pólóját megigazítva nyitott ajtót, ahol Sienna vacogva várakozott. Testét egy hatalmas kabát fedte el, vékony lábai mégis úgy dideregtek, mintha meztelenül állná az éjszaka szelét. Neymar csendesen vezette maga elé, kabátját lesegítette, újra végigmérve a vékony testet, melyen a vastag pulóver látványa sem segített. A vékony, beesett arc alig emlékeztette Neymart arra a lányra, akit Ibizán font karjai közé, csupán annak halovány árnyéka volt. Elmerült a sápadt arc látványában olyannyira, hogy Sienna félénk léptei sem voltak képesek kirángatni őt a látomásból. Megrémítette a látvány újra és újra, s képtelen volt felfogni, hogy néhány hét magány és keresetlen szó ezt tette a nővel. Lábai egy pillanatra megremegtek a látványtól, mégis, gondolatait összeszedve vezette be az asztalhoz, ami csakis ő rájuk várt. Igyekezett felülkerekedni lelkiismeretén, s még ha az sikerült is néhány percre, Sienna arca egy perc alatt maga alá gyűrte. Ekkor jött rá, mennyire megsebezte Őt, mennyire önző módon viselkedett, mentve saját lelkét, már ami még megmaradt belőle.
Megváltozott. Ugyan semmit sem tudott Róla, nem ismerte a vágyakat, az álmokat, melyek hajtották, nem ismerte a múltját, az elképzelt jövőt, azonban minden apró rezdülését tisztán ismerte. Ismerte az élvezetet, a vágyat, az akarást, a dühöt, a makacsságot, melyek apró csillagokként világították meg szemeit, vékony ráncokat rajzolva arca különböző pontjaira. Most azonban semmit sem látott a szemekben, csupán félelmet. Félelmet az ismeretlentől, az újbóli fájdalom és megaláztatás reményétől. Az egykor csillogó szempár fakó volt, beesett és rémült, akár egy ijedt vadé, aki érzi a vesztét.
Percekig figyelte az arcot, mely az asztalt mustrálta, a kihűlt ételeket, a gyengén buborékozó pezsgőt, és a süteményeket, melyek hanyagul egymás mellé dobva, esetlenül borultak a másikra. Ujjaival óvatosan simította végig a lány hátát, aki ebből mit sem érzékelt, hiszen a vastag pulóver páncélként védelmezte testét, s Neymar jobbnak látta nem megzavarni. Ő maga már a gondolattól is elégedett volt, hogy a lányt újra a karjaiban tudhatja, tüdejét újra megtöltheti az édes parfüm illatával, és titkon apró csókokkal és érintésekkel tarkíthatja a lány testét. Nem akart többet a jelenléténél.
- Kínai?
Szinte némán suttogta maga elé, miközben a tálcára készített tésztát vizsgálta, ujjaival felfedezve a többi doboz tartalmát. Arcán alig látható fintor jelent meg, ahogy orrát megcsapta a jellegzetes illat, amikor azonban tekintetük találkozott, halvány mosollyal próbálta elfedni undorát. Neymar fogait ajkába mélyesztve igyekezett csendben maradni, visszafojtva az előtörő szavakat, melyek csupán rontottak volna a törékeny helyzeten. Remek. Legalább több marad nekem.
- Gondoltam éhes leszel.
- Kedves tőled.
Hangja szinte simogatta a levegőt, ahogy óvatosan formálta a szavakat, Neymar dühe pedig pillanatok alatt elszállt. Már képtelen volt haraggal a szemében ránézni, hiszen akárhányszor odapillantott, múltbéli tetteire emlékeztették a fényét vesztett íriszek. Nem akarta többet bántani, nem akart fájdalmat okozni neki. Védeni akarta, oltalmazni, miközben tudta, a lány legnagyobb ellensége ő maga. Hiszen ő volt az, aki hónapok óta kínozta önző módon, bábként játszva a törékeny lélekkel. Kínos, csenddel itatott percek következtek, amelyben mind a ketten elvesztek. Hiszen már megszokták ezt, a némaságot, amit néha jelentéktelen érintésekkel tarkítottak. Annyi mondanivalójuk lett volna a másiknak, annyi kérdés, a megválaszolatlan felfedezése, mégsem tudták, hogyan bánjanak egymással. Még mindig idegenként kezelték a másikat, nem létezett Ő és Én. Két elveszett ember voltak, akik csupán egymás sebeit nyalogatták, s ha úgy hozta a sors, kegyetlenül martak a másikba.
Semmit sem szólt hozzá, mégis érezte, hogy feszeng. Kezét hátáról lecsúsztatva lépett el Tőle és engedte útjára az üres nappaliban, mintha csak újra felfedezné a már rég ismerős helyet. Néhol egy pillanatra meg-megtorpant, talán egy percre újra átélve a régi pillanatokat, ahogyan egymás karjaiban feküdtek a kanapén. Néha hátrapillantott, egyenes a szemébe nézve, mintha engedélyt kérne a továbbhaladásra, Neymar azonban némán figyelte őt. Egyre inkább elmerült a látványban, azokban a lágy érintésekben, amivel Sienna végigsimította a bútorok vonalát, a képeket, melyek a falon lógtak. Szinte beleborzongott, érezte bőrén a forró ujjak táncát, és testét lassan elöntötte a vágy. Amikor azonban tekintete újra találkozott az övével a vágy szellőként illant el, helyén csupán a keserves, régi emlékek maradtak. Nem tudott másra gondolni, csak arra az estére, amikor végképp elásta a kettejük közti törékeny bizalmat, esélyt sem adva a folytatásra, összetörve, megalázva magára hagyva a lányt.
Végül a kanapén pihent meg, óvatosan helyet foglalva a párnák között. Szinte eltűnt a hatalmas támla mögött, mikor hátradőlt, csupán apró lábai látszódtak ki, ahogyan hófehéren virítottak a sötét szőnyegen. Hezitálva fordult a férfi felé, végül mégis a hatalmas ablakon állapodott meg tekintetével, ahonnan tökéletes panoráma nyílt a távolban húzódó katalán városra. Egy pillanatra Neymar tekintete is elidőzött a narancsos fényeken, ő maga sem volt képes megunni a látványt, amihez foghatót csak Brazíliában talált, mikor egy riói dombra szökve figyelte a metropolisz éjjeli fényeit.
- Miért hívtál?
Kérdése már így is túl sokáig váratott magára, így képtelen volt elszökni tőle. Elgondolkodott a megannyi válaszon, mégis, egyik sem tűnt megfelelőnek. Hanyagul próbált ellenállni a fejében motoszkáló gondolatoknak, melyeket most először nem a vágy sarkallt, sokkal inkább a kíváncsiság. A tudatlanság hajtotta, az ismeretlen felfedezése, a birtoklás utáni sóvárgás. Mindent tudni akart róla és arról, hogy miként futott a brazil karjaiba kibírhatatlansága ellenére. Tudni akarta mi az a fájdalom, ami ellenében inkább elviseli Őt, semmint hogy nap, mint nap magányosan arra emlékezzen, ami a tegnapot jelentette. Tudni akarta a fájdalom árát, a történetet, aminek apró darabjai napról napról szívták ki a lányból az életet.
Az asztalhoz sétált, a már előkészített alkoholt a csapba öntve bontott egy újabb üveget. A hideg pezsgő szisszenve szabadult meg a habtól, az aranyló italból ezernyi buborék tört a felszínre, mintha csak menekülni akarnának az üveg fogságából. A poharakat teletöltötte, néhány csepp hab lassú táncot járva folyt végig az apró kristályokon. Az egyiket Sienna felé nyújtva foglalt helyet a lány mellett, miközben ő maga is Barcelonában gyönyörködött, a villódzó fényekben, az narancsos köpenybe burkolózott városban.
- Semmit sem tudok rólad.
- Ahogyan én sem rólad.
Megtorpant a gyors választól, ami inkább tűnt szemrehányásnak, semmint egyszerű megállapításnak. Tudta jól, hogy a lány nehezményezte a múltbéli sérelmeket, a titkolózást és a falat, amit kettejük közé húzott, titkon mégis remélte, hogy maga Sienna is jobbnak látta távolságot tartani.
- Miért pont Barcelona?
Most először néztek egymásra hosszasan, a varázst a lány törte meg, ahogyan elmélkedve kortyolt pezsgőjébe. Sokáig gondolkodott a válaszon, mintha bármelyik szó, gondolat képes lenne őt felőrölni.
- Távol akartam lenni New Yorktól.
- Miért?
Hirtelen támadta meg az újabb kérdéssel, türelmetlenül, mintha válaszra sürgetné. Türelmesnek próbált mutatkozni mégis, szavai és hangja mindent elárultak róla. Már nem akart titkok közt élni, tudni akarta, mi vezérli lépteit, mi az ami elől képes volt egy óceánt is átszelni csak azért, hogy meneküljön.
- Úgyis tudod a választ - újabbat kortyolt a pezsgőjéből, nagyobbat, mint előtte. Szinte alig maradt ital a poharába, így Neymar csendesen töltötte újra, mintha ezzel szóra bírná a lányt. Sienna azonban hezitált, s ismételten a pohár fenekére nézett. Arca összeugrott az alkohol ízétől, néhány csepp ajkát díszítve csillogott a szoba fényében. Óvatosan emelkedett fel a kanapéról, egészen az ablakig sétálva, sötét árnyékot vetve maga mögé. Mintha csak megbabonázták volna, ujjával a pezsgőspohár nyakát simogatta, miközben tekintete végig a város fényein nyugodott. Percekig csendben figyelte a tájat, a férfi pedig csak várt. Várt arra, hogy végre megtörjön, melynek egy kósza könnycsepp volt a hírmondója. Nem mozdult, a kanapéról figyelte, ahogyan könnyét elnyeli, teste egy pillanatra megborzongott, mintha fájna feleleveníteni a múltat.
- Hittem egy férfinak, ez volt a legnagyobb hibám. Hittem abban, hogy jobb vagyok annál, mint akit megkapott. Azt hittem, én kellek neki.
Hangja elcsuklott a végére, újabb könnyeket szülve. Neymar tétovázott, végül mégis csendesen sétált a lány mögé, aki könnyeit elrejtve fordult el tőle. Ő azonban nem hátrált meg, a poharat kezéből elemelve tette az asztalra, ujjaival óvatosan felszárítva a forró cseppeket. A beesett, könnyel itatott arcnál csak egy valami rémisztette meg jobban: a halott, fényét vesztett szempár látványa, ami valamikor vággyal telve méregette őt. Mintha semmi sem maradt volna abból a lányból, akit Ibizán ölelt magához, akit kívánt. Már nem akarta a testi vágyaira használni, csak védeni akarta. Védeni bármitől, ami tovább rombolhatja. Védeni a múlttól, védeni a jövőtől, védeni magától és ha kell, önmagától is. A vékony karok lassan kapaszkodtak belé, végül olyan erősen markolták felsőjét, hogy az éles körmök hátába mélyedve szakították fel bőrét.
- Nem engedlek el, Sienna, én nem engedlek.
Meg akarta érinteni, ujjai szinte kívánkoztak a sötét hajba, mégis mozdulatlan maradt. Félt hogy felébreszti, hogy megtöri azt a varázst, amiben eddig sohasem volt része. Eddig úgy feküdtek egymás mellett mint ként idegen, az érintések csak azokra a fülledt percekre voltak érvényesek, ameddig testük úgy tapadt össze, mint két veréb. Karja majdhogynem lecsúszott derekáról, meleg érintését azonban így is érezte hátán, és ez éppen elegendő volt. Elegendő volt ahhoz, hogy bódultam hajtsa vissza fejét, és ki tudja meddig nézze a férfit. Odakintről a kocsik zaja szűrődött be, a lépcsőházban léptek visszhangoztak, a lakás azonban néma volt, akárcsak egy kripta, amibe Neymar halk szuszogása vert életet.
Szíve zakatolt a mellkasában olyannyira, hogy attól félt, felébreszti a mellette alvó férfit. Képtelen volt tagadni, hogy felkavarta a látványa, érintésétől libabőrössé vált teste, illatától bódultan omlott a karjaiba és ez megrémítette. Félt, hogy újra és újra abba a hibába esik, melyet Damiennel könnyedén elkövetett, naivan követve egy férfi játékát, melyből vérző sebekkel távozott. Neymar mégis más volt. Vonzó volt, akár a forró tűz, melyben Sienna esetlen pillangóként táncolt, majd égett meg. Mert minden egyes alkalommal ott hagyta egy apró darabját, még ha félt is beismerni. Nem akarta, hogy azok az esték nyomot hagyjanak a lelkén, mégis itt tartottak. Egymás karjaiban pihentek, átlépve egy határt, melyet hónapok óta félve kerülgettek.
Gondolatai a tegnap estére terelődtek, s ahogyan ujjai ajkait simogatták, lábai újra erejüket vesztették. Bizsergett, akár egy fiatal kislány élete első csókjától. Elgyengítették a képek, amiket maga előtt látott, az íz, amit újra ajkain érzett. Szinte már el is felejtette, milyen az, amikor egy férfi vadul tapasztja ajkait az övére, mikor teste megfeszül a vágytól, mikor a két nyelv lassú táncot jár. Neymar csókja azonban visszarántotta őt a feledés szakadékától, újra életet lehelve az élettelenbe.
Hosszasan figyelte a őt, lélegzetvisszafojtva, miközben arra a számos miértre kereste a választ, amit a férfi újbóli felbukkanása szült. Azt hitte, végleg sikerült elengednie a múltat, maga mögött hagyni minden fájdalmas emléket, Damiennel és Neymarral együtt. A brazil azonban makacsul ellenállt utasításának, és hiába nem adott magáról jelet, a férfi megtalálta. Sienna Marcella kezét sejtette a dologban, mégis, akármennyire is igyekezett haragudni a lányra a kikotyogott cím miatt, képtelen volt hibáztatni őt. A nő két tűz közé került, s bizonyára képtelen volt ellentmondani a férfinak, aki képes volt a végletekig elmenni céljainak érdekében, hiszen ilyen volt: makacs, kitartó, s ha kellett, könyörtelenül gázolt át mindenkin. Most mégis nyugodtnak tűnt, békésnek, olyasvalakinek, aki mellett Sienna boldogan ébredne nap, mint nap.
Álmatlansága már képtelen volt az ágyban tartani, így óvatosan kiszabadulva a brazil bilincséből maga mögött hagyta az alvó férfit. A nappaliban fülledt levegő telepedett meg, forró és állott, amit enyhén átitatott a tegnap este elkortyolt pezsgő és bor illata. Halk zörgéssel nyitott ablakot, odakintről apró zajok szűrődtek be a lakásba. Az utcán néhány ott felejtett üveg, színes konfetti és szalag emlékeztetett a tegnapi ünneplésre, az újévre, az új lehetőségekre és reményekre. Az éjszakára, amikor minden ember fogadalmakra adja a fejét, elkötelezve magát a változás mellett, néhány nap múlva megszegett ígéretek ideje ez, ami pillanatnyi nyugalmat hoz a szívnek. A tegnap magánya Siennát is fogadalomra késztette, melyet azonban könnyedén szegett meg órákkal később azzal, aki része volt a megtagadásnak.
Gondolatai hánykolódó tengeréből a vízforraló halk nesze szakította ki, a pulton éktelenkedő mosatlanokat a csapba csúsztatva húzta elő hatalmas, színes bögréjét, melyet kis időn belül már a gőzölgő teája töltött meg. Óvatosan forgatta italában a kanalat, apró karikákat festve a víz tetejére, melyek néhány pillanat múlva elmerültek a sötét lében. Meleg volt a szoba, füllesztően és fojtogatóan, teste mégis még a pulóvere alatt is megremegett a csendes léptektől, melyek visszhangot vertek a recsegős parkettán.
- Jó reggelt.
Egy pillanatra megrezzent a hangtól, teájának néhány forró cseppjét mohón itta fel bőre, melyet ijedtében öntött kezére. Halvány mosollyal sandított a fiú felé, aki álmosan méregette a konyhában álló Siennát. Nem szóltak egymáshoz, kínos csend uralta a teret, melyet mindössze a bögrének koccanó kanál hangja tört meg, amivel a lány igyekezett elkerülni a szavakat. Annyi minden kavargott a fejében, annyi kérdés, mégis, mikor szóra nyitotta ajkait, néma maradt. Nem mert válaszokat keresni, hiszen annyiszor ütközött falakba, hogy a kudarc keserű íze már megszokott volt számára. Míg Damiennél minden titok fájdalmas volt, addig Neymarnál mindez szokássá vált. Alig tudott valami a fiú múltjáról, a hétköznapjairól, a fájdalmairól és keserűségeiről ellentétben Damiennel, akit úgy ismert, akár a tenyerének minden apró vonalát. A brazil álarc mögé bújt, múltját védve a kíváncsi szemek elől, ahogyan azt az évek alatt megtanulta. Egy szerepet játszott csupán, mely igazi énjét hivatott elfedni a világ elől. Sienna maga sem tudta, melyik a férfi valódi személye, hiszen ennyi hét után sem jutottak tovább néhány kósza szónál. Nem látott a szívébe, az elméjébe, nem látott a fal mögé, ami töretlenül védte őt. A lány pedig lassan feladta a szüntelen ostromot, mellyel igyekezett Őt megtörni.
- Nem akartam ilyen sokáig zavarni.
Végül ismételten Ő törte meg a csendet álmos, rekedtes hangjával. Sienna végre elkapta pillantását, mely bágyadtan fürkészett a lány szempárja után, ami ártatlanabb volt, mint bármikor máskor. Ijedt kislányként méregette az immáron előtte magasodó férfit, aki fáradt tekintetével vizsgálta arcának minden pontját. Igyekezett elrejteni félelmét, az izgalmat, mely minden egyes alkalommal a hatalmába kerítette, kezei mégis úgy remegtek, akár a nyárfalevél az őszi szélben. Egy pillanatra behunyta szemét, tüdejét megtöltve a régen érzett parfüm illatával lépett egyet hátra, odébb tolva a gőzölgő bögrét.
Mivel szavakat nem várhatott, tettekre igyekezett sarkallni a férfit. Szemei szüntelen ajkát figyelték, fogait néha bele-bele mélyesztve sajátjaiba, Ő mégis türelmesen ellenállt. Csupán kezei simították végig a lány hátát ugyan úgy, ahogyan tegnap tette, megállapodva a vékony derékon. Halk, alig hallható sóhaj tört fel Sienna tüdejéből, miközben a férfi lágy öleléséből kitörve sétált az ablak felé. A hideg szél süvítve tört be a kis résen, és a lány igyekezett minél hamarabb megszabadulni a jeges öleléstől. Immáron a párkánynál figyelte a férfit, aki lassan közelítette meg a nappali forgatagát, a skiccekkel és rajzokkal teli asztalt. A lapokon ceruzák és festékek tucatjai takarták el az alakokat, néhányuk félbehagyva várt bejfejezésre, akárcsak a festőállványon időző társaik. Neymar finoman simította végig ujjaival a szénceruza vonalait, melyek halvány nyomot hagytak bőrén. Óvatosan pakolta arrébb az ecseteket, még végül felfedte az egymáson pihenő csodákat. Néhányuk egy arcot őrzött, időset és fiatalabbat, néhány papíron az örökkévalóságban merült el, a naplemente fényeiben, ahogyan azok narancsos fátyollal borították az eget. Mind egy-egy darab volt a lányból, egy darab az életéből, egy darab a lelkéből, ami szépen lassan egy egésszé kovácsolódott. Az utolsó lapokról egy férfi arca köszönt vissza, sejtelmes tekintete szinte lyukat égetett a fiú mellkasába, aki egyre feszültebben marta az egymásra pakolt képeket. Lapok tucatjáról köszönt vissza az Ő arca, markáns vonásaival, tökéletes tincseivel és lelket mardosó tekintettel, még végül megelégelve pakolta egymásra a rajzokat. Nem nézett Siennára, csupán percek múlva, mégis érezni lehetett azt a fortyogó dühöt, ami ott tükröződött az immáron éber szempárban. Nem kellett szavakba öntenie haragját, hiszen ismerte már Sienna, feszült állkapcsa, néhány pillanatra haragosan összeugró szemöldökével mind nemtetszését igyekezett kifejezni. Egy pillanatra ugyan nem tudta mire vélni bosszúságát, végtére is rájött, hogy a csalódottságot éppen exének látványa okozta. Ugyan sosem beszéltek egymásnak a múltban elszenvedett sebekről, kimondatlanul is tudták, hogy szerelmi bánattól ittasan keresik egymás társaságát. Mindketten tisztában voltak azzal, hogy létezett valaki a másik életében, aki nem csupán átsétált a hétköznapokon. Hónapok, akár évek érzelmei kavarogtak bennük, egymásra épült hazugságok és fájdalmak, melyek kártyavárként omlottak össze.
Kabátját, amit hanyagul a kanapéra vetett hirtelen magához kapta, a háló előtt várakozó cipőjét felhúzva sétált a bejárathoz. Zavaros tekintetéből ezernyi gondolat tükröződött, mégsem nyíltak szóra ajkai. Az ajtóhoz sétált, kezét a kilincsre csúsztatva nyitotta ki, lába a küszöbön nyugodott, mikor visszafordult, egy pillanatra, mégis, néhány másodperccel később Sienna már magányosan fújtatott a lakásban, a barna faajtót bámulva, mely éppen akkor csukódott be a férfi mögött. Igyekezett a férfi fejébe látni, megérteni Damien látványának hatását, mégsem értette Neymart. Hiszen annyi éjszakán át bizonygatta az érzelmeket nélkül kapcsolatot, hogy maga Sienna is elhitte, működni fog köztük. Most mégis szavak nélkül ugyan, de tetteivel számon kéri a lányon a múltbéli férfit, aki mostanra nem jelentett többet néhány egyszerű, gyűrött papírnál.
Hánykolódó gondolatai közül a mély dörömbölés hangja szakította ki, figyelme ismételten az ajtóra irányult. ahonnan újra és újra hallatta magát az odakint várakozó. Kíváncsian nyitott ajtót, legnagyobb meglepetésére azonban a brazillal nézett farkasszemet, aki éppen néhány pillanattal ezelőtt távozott. Nem szólt semmit, csupán ölelő kezei meséltek gondolatairól, és az az apró csók, ami homlokát melegítette.
- Holnap este. Holnap este várlak.
Újra itt tartunk, egymás karjaiban, mintha bármit helyrehozhatnánk vagy elfelejthetnénk egyetlen öleléssel.
Néhány hete csupán, hogy utoljára lépdelt a a hófehér lapokkal borított padlón. A teremben egy-két ember lézengett, azok is egy könyv mögé bújva igyekezeték memorizálni az olvasottakat. Mindannyian elmerültek a fekete betűkkel teletűzdelt oldalakban, Sienna volt az egyetlen, aki a polcokat bámulta. Az épület még mindig képes volt lenyűgözni őt, s nem létezett más hely az egyetemen, ahol szívesebben töltötte az idejét. Amikor csak szabadideje engedte, magányosan vonult el az egyik asztal sarkához. Néha a polcon felsorakoztatott könyveket bújta, néha újabb és újabb rajzokkal tarkította lapjait. Tanulásra aligha használta a könyvtár épületét, a többszintes, balkonos épitmény sokkal inkább megihlette, semmint tanulásra sarkallta a lányt. Könyvét előhúzva pillantott az órára, a vizsgáig azonban még bőven akadt ideje, s habár mellette mindenki lázasan tanult, őt nem kötötték le a számonkérés gondolatai. Ezerszer átolvasta már a művészet történelméről szóló könyveket még odahaza, Amerikában, s habár eleinte nehézkesen ragadtak meg elméjében azok spanyol társai, mostanra már jobban emlékszik rájuk, mint az anyanyelvén olvasottakra, melyeket még gyermekként kezdett el tanulmányozni. Már kislány korában beleszeretett Velázquez festményeibe, Michelangelo lehengerlő alkotásaiba, melyeket még nagyszüleinek köszönhetően ismert meg. Tisztán él emlékezetében a nap, mikor először lépett be a múzeum kapuján egy reneszánsz festmény kiállításra,mikor elhatározta, hogy ő maga is festő lesz. Még mindig maga előtt látja az első állványt melyet karácsonyra kapott, és az esetlen vonalakat, melyeket aprólékosan húzott egymás után a fehér vászonra. A kép azóta is ékessége az Everett család otthonának, minden nap arra a szenvedélyre emlékeztetve Siennát, ami azóta is hajtja.
Gondolataiból a visszhangzó léptek szakították ki, az idős professzor cipőjének kopogása olyan volt, mintha üvegpoharakat ejtenének a hideg kőre. Néhányan rosszallóan pillantottak a férfira, aki egy polchoz sétálva ragadta magához a kiszemelt könyvet, majd a lánnyal szemben foglalt helyet az öreg asztal mögött. Ismerős volt már a korosodó férfi arca, hiszen nem csupán a művészettörténet órákon néztek farkasszemet. Gyakorta múlatták egymás társaságában az időt ennél az asztalnál, pontosan ugyan azon a helyen, ahol éppen ültek. A férfi kedvesen mosolygott a lányra, az órák után néhány dicsérő szóval biztatta a többszöri felszólalásra, a könyvtárban pedig mindig azt figyelte, hogy a lány éppen mivel szórakoztatja magát. Sokszor akadt össze tekintetük, ilyenkor egy halvány mosollyal az arcán tért vissza az olvasmányhoz, ami legtöbbször a reneszánsz, a realizmus és a romantika, vagy éppen a barokk művészetet taglalta, néha azonban ezeket leváltva a klasszikus modernség felől érdeklődött. Sienna titokban csodálta a férfit, hiszen New Yorkban sem akadt párja az idős tanárnak, aki minden apró részletet ismert a művészet korszakairól. Lenyűgözte az a tudás, amit képes volt átadni diákjainak, s ha bármiért megérte Barcelonába utazni, az a professzor órája volt, ami mindig képes volt lekötni a lányt. Néha napokig be sem tette a lábát a kampuszra, Jiménez professzor azonban képes volt őt hosszas idő után a padok közé csábítani. Tekintetük ismételten találkozott, Sienna arcába pedig egy pillanat alatt vér tódult, amikor a tanár a mellette pihenő könyvre pillantott.
- Szóval maga is vizsgázik.
Sienna óvatosan bólintott, és mintha érdeklődne a lapok tartalma iránt, élvezettel az arcán kezdte el lapozni a könyveket.
- Ugyan kis hölgy, miattam aztán ne kezdjen bele!
A professzor arcát mosoly díszítette, mire Sienna is kénytelen volt elmosolyodni. Végtére is, feleslegesen múlatta az idejét idebent, sohasem a tanulás kedvéért ült itt, ahogyan most sem. Élvezte a légkört, a csendet, s titkon már várta is az idős úr társaságát, aki ismételten őt figyelte, majd arra a füzetre tévedt tekintete, melyben rajzait őrizte a lány.
- Szabad?
Engedélyt kérően nyúlt a notesz felé, mire Sienna néhány másodpercet hezitált ugyan, végül közelebb csúsztatva a kért lapokat bólintott. A férfi érdeklődve vizsgálta a műveket, némelyiken elidőzött, szemüvegét megigazítva emelte közelebb, minden apró részletet kivesézve. Sienna rég feszengett ennyire, idejét sem tudta, mikor remegett meg lába attól, hogy valaki a rajzait bámulja, most mégis idegőrlő volt az a néhány perc, még alkotásait vizsgálták.
- Nehéz lenne megmondani, melyik korszak volt a legnagyobb hatással önre. Viszont kétségtelenül gyönyörű rajzok.
Elpirulva mormolt egy köszönömöt, mintha félne a választól, majd óvatosan visszahúzta magához a füzetet. Néhány oldalt meglendítve lapozott bele, végigfutva pár rajzán, mintha nem látta volna őket már ezerszer. Akadtak közöttük igazi kedvencek, viszont javarészt csak ostoba firkálmányoknak látta őket, melyeket az unalom szült a magányos órákban. Az igazi csodáit otthon rejtegette, a vásznakon, a sarokban, ahol senki sem láthatja, csak Ő.
- Régóta rajzol? - fejét felkapta a kérdésre, ajkait megnedvesítve helyezkedett a székben. Az idős férfi hátradőlt, majd meggondolva magát emelkedett fel, helyet foglalva a Sienna melletti üres széken.
- Igazság szerint gyerekkorom óta.
- Akkor szép gyűjteménye lehet.
Elmosolyodva gondolt a Nagy Almában hagyott kisebb életműre, és arra a kis szobára, melynek minden pontján festményei nyugodtak. Sohasem szelektálta őket, nem válogatta ki a legszebbeket, mindegyik egyenrangú bánásmódban részesülve a szobában várt arra, hogy egy lakás ékkövévé váljon. Egyiket sem szerette jobban, vagy kevésbé, mindegyik az övé volt, mindegyikben Magát látta.
A férfi az órájára pillantott, majd a polcról leemelt könyvet magához húzva tolta vissza székét. Kezével finoman simította végig a lány hátát, kissé meggyűrt zakóját kisimítva hajolt Sienna felé.
- Fessen nekem valamit. Nyűgözzön le.
A mondat nem hagyta nyugodni, és miközben a vizsgán lapja felett görnyedt újra és újra elképzelte a vászonra festett művét. Nem fogok csalódást okozni.
Neymar - 2014.január
Halkan kattant a zár remélve, hogy az apró zaj nem rázza fel a házat álmából. Kulcsát végül a pultra csúsztatva nézett körbe a tegnap este romjain, a szeméttel teli fekete zacskókon, melyek a bejárat mellett pihentek, a pulton heverő poharakon és tálcákon, melyek üresen vártak sorsukra. Csend honolt a lakásban, csontig hatoló, halvány emlékét sem hagyva az előző éjszakának. Életet keresett a falak között, ismerős arcot, tekintete azonban csupán Marcella mobilját kapta el, ahogyan az asztalon világított jelezve a férfinak, hogy nincs egyedül. A kertből jövő halk nesz átszűrődött az üvegajtón, félig odasandítva figyelte a közeledő alakot. A lány arca nyúzott volt, szemei alatt sötét karikák éktelenkedtek, egy fáradt mosolyra azonban még így is tellett tőle. Bozontos haját kontyba fogta, kusza tincsei azonban arcát csiklandozták, melyet feszülten igyekezett füle mögé tűrni.Mintha meglepte volna a férfi látványa annak saját lakásában, pupillái kitágultak, ajkai apró 'o' alakot formáltak, miközben kezével ijedten mellkasához kapott.
- A fenébe Neymar, hová tűntél?
Egy pillanatra elgondolkodott a vallomáson, de Marcella volt az egyetlen, akivel tisztán , őszintén beszélhetett a lányról. Ő volt az, akinek még ha tudomása nélkül is, de szerepe volt a karácsonyi meglepetés eljuttatásában, és ő volt az egyetlen, aki végig figyelemmel kísérte a nem mindennapi rideg románcot kettejük között.
- Dolgom volt.
Nemes egyszerűséggel formálta a szavakat , mellyel jobbnak látta kizárni a nőt a tegnap este történtekből. Marcella lemondóan kortyolt a pultra készített poharából, hiszen tudta, a brazil makacssága megtörhetetlen. Már belefáradt az örökös harcba, melyet a titkokért vívott, így csupán egy fül volt, mely a férfi minden gondját, baját meghallgatja. A tanácsok mit sem használtak, még a baráti szép szó sem hatott Neymarra. Makacs volt, önfejű és végtelenül hajthatatlan, Marcella pedig szépen lassan belátta, hogy nem más, mindössze egy kellemes hallgatóság.
- Nála voltam.
Magát Neymart is meglepte az őszintesége, mégsem tudta magában tartani a tényt, hogy újra a karjában tartotta a lányt. Marcella tudta, kire gondolt, elég volt a férfire néznie, és ott ült a csillogó íriszekben minden titok. Különös kapcsolat volt kettejük között, valami megfoghatatlan, ami akárhányszor csak Siennáról volt szó, ott motoszkált Neymar tekintetében. Egy pillanatra talán elgondolkodott, vajon honnan szerzett tudomást a lány lakcíméről, Marcella azonban ekkor értette meg apró füzetének hiányát az éjjeli szekrényről, melynek karácsonykor veszett nyoma minden címmel és telefonszámmal együtt. Ugyan próbálta elrejteni arcáról, de küzdött Neymarral és a botor, meggondolatlan lépéseivel, melyeknek gyakran nem volt közük egymáshoz.
- Sienna...
- Éppen eleget gyötörtem, tudom.
Tudta, hogy el kell engednie, mégsem tudott megszabadulni tőle. Talán, ha Bruna vesztesége nem nyomta volna mázsás súlyként a szívét, könnyedén megszabadult volna a lánytól. Így azonban Sienna volt az egyetlen, akibe kapaszkodhatott, és nem akart megválni attól a napfénytől, aki újra életet lehelt a sötét hétköznapokba. Nem foglak bántani. Többé nem.
Kedvetlenül pillantott ki az ablakon nyugtázva, hogy ismételten egy idegen autó szelte az utcát. Hiába várakozott a függöny mögött, a lány megváratta őt. Talán bosszúból, talán a vicc kedvéért késett, kétségtelen azonban, hogy a brazil rosszul viselte, hogy megvárakoztatják. Az étel lassan kihűlt, a pohárba öntött italból apránként távoztak a buborékok, mikor a csengő megszólalt. Telefonját az asztalra csúsztatva nézett bele a tükörbe, mikor azonban tekintete találkozott tükörképének szempárjával, cinikus szisszenéssel lépett hátra, majd hagyta maga mögött homályos ikertestvérét, miközben ezerszer feltette magának a kérdést. Mégis mit akarok elérni?
Akármennyire is fájt beismernie, Sienna többé nem volt közömbös a számára. Annyi, egymás karjában töltött éjszaka után kénytelen volt belátni, hogy a lány jelenléte gyógyító balzsam a sebeire, olyan, akár a friss zivatar, mely elsöpri a fullasztó meleget. Mégis félt tőle, akár a tűztől, ami bármelyik percben megégetheti. Félt a kötöttségtől, félt attól, hogy ismételten odaláncolja magát valakihez. Az azonban bizonyos volt, hogy nem hajlandó elengedni őt még egyszer. Talán büszkeségből, talán azért, mert nem akarta már férfi karjaiban látni, ez azonban nem változtatott a tényen. Sienna akarva akaratlanul is részese lett a brazil életének, különleges helyet kivívva a férfi szívében.
Feszült végtagjait ellazította, pólóját megigazítva nyitott ajtót, ahol Sienna vacogva várakozott. Testét egy hatalmas kabát fedte el, vékony lábai mégis úgy dideregtek, mintha meztelenül állná az éjszaka szelét. Neymar csendesen vezette maga elé, kabátját lesegítette, újra végigmérve a vékony testet, melyen a vastag pulóver látványa sem segített. A vékony, beesett arc alig emlékeztette Neymart arra a lányra, akit Ibizán font karjai közé, csupán annak halovány árnyéka volt. Elmerült a sápadt arc látványában olyannyira, hogy Sienna félénk léptei sem voltak képesek kirángatni őt a látomásból. Megrémítette a látvány újra és újra, s képtelen volt felfogni, hogy néhány hét magány és keresetlen szó ezt tette a nővel. Lábai egy pillanatra megremegtek a látványtól, mégis, gondolatait összeszedve vezette be az asztalhoz, ami csakis ő rájuk várt. Igyekezett felülkerekedni lelkiismeretén, s még ha az sikerült is néhány percre, Sienna arca egy perc alatt maga alá gyűrte. Ekkor jött rá, mennyire megsebezte Őt, mennyire önző módon viselkedett, mentve saját lelkét, már ami még megmaradt belőle.
Megváltozott. Ugyan semmit sem tudott Róla, nem ismerte a vágyakat, az álmokat, melyek hajtották, nem ismerte a múltját, az elképzelt jövőt, azonban minden apró rezdülését tisztán ismerte. Ismerte az élvezetet, a vágyat, az akarást, a dühöt, a makacsságot, melyek apró csillagokként világították meg szemeit, vékony ráncokat rajzolva arca különböző pontjaira. Most azonban semmit sem látott a szemekben, csupán félelmet. Félelmet az ismeretlentől, az újbóli fájdalom és megaláztatás reményétől. Az egykor csillogó szempár fakó volt, beesett és rémült, akár egy ijedt vadé, aki érzi a vesztét.
Percekig figyelte az arcot, mely az asztalt mustrálta, a kihűlt ételeket, a gyengén buborékozó pezsgőt, és a süteményeket, melyek hanyagul egymás mellé dobva, esetlenül borultak a másikra. Ujjaival óvatosan simította végig a lány hátát, aki ebből mit sem érzékelt, hiszen a vastag pulóver páncélként védelmezte testét, s Neymar jobbnak látta nem megzavarni. Ő maga már a gondolattól is elégedett volt, hogy a lányt újra a karjaiban tudhatja, tüdejét újra megtöltheti az édes parfüm illatával, és titkon apró csókokkal és érintésekkel tarkíthatja a lány testét. Nem akart többet a jelenléténél.
- Kínai?
Szinte némán suttogta maga elé, miközben a tálcára készített tésztát vizsgálta, ujjaival felfedezve a többi doboz tartalmát. Arcán alig látható fintor jelent meg, ahogy orrát megcsapta a jellegzetes illat, amikor azonban tekintetük találkozott, halvány mosollyal próbálta elfedni undorát. Neymar fogait ajkába mélyesztve igyekezett csendben maradni, visszafojtva az előtörő szavakat, melyek csupán rontottak volna a törékeny helyzeten. Remek. Legalább több marad nekem.
- Gondoltam éhes leszel.
- Kedves tőled.
Hangja szinte simogatta a levegőt, ahogy óvatosan formálta a szavakat, Neymar dühe pedig pillanatok alatt elszállt. Már képtelen volt haraggal a szemében ránézni, hiszen akárhányszor odapillantott, múltbéli tetteire emlékeztették a fényét vesztett íriszek. Nem akarta többet bántani, nem akart fájdalmat okozni neki. Védeni akarta, oltalmazni, miközben tudta, a lány legnagyobb ellensége ő maga. Hiszen ő volt az, aki hónapok óta kínozta önző módon, bábként játszva a törékeny lélekkel. Kínos, csenddel itatott percek következtek, amelyben mind a ketten elvesztek. Hiszen már megszokták ezt, a némaságot, amit néha jelentéktelen érintésekkel tarkítottak. Annyi mondanivalójuk lett volna a másiknak, annyi kérdés, a megválaszolatlan felfedezése, mégsem tudták, hogyan bánjanak egymással. Még mindig idegenként kezelték a másikat, nem létezett Ő és Én. Két elveszett ember voltak, akik csupán egymás sebeit nyalogatták, s ha úgy hozta a sors, kegyetlenül martak a másikba.
Semmit sem szólt hozzá, mégis érezte, hogy feszeng. Kezét hátáról lecsúsztatva lépett el Tőle és engedte útjára az üres nappaliban, mintha csak újra felfedezné a már rég ismerős helyet. Néhol egy pillanatra meg-megtorpant, talán egy percre újra átélve a régi pillanatokat, ahogyan egymás karjaiban feküdtek a kanapén. Néha hátrapillantott, egyenes a szemébe nézve, mintha engedélyt kérne a továbbhaladásra, Neymar azonban némán figyelte őt. Egyre inkább elmerült a látványban, azokban a lágy érintésekben, amivel Sienna végigsimította a bútorok vonalát, a képeket, melyek a falon lógtak. Szinte beleborzongott, érezte bőrén a forró ujjak táncát, és testét lassan elöntötte a vágy. Amikor azonban tekintete újra találkozott az övével a vágy szellőként illant el, helyén csupán a keserves, régi emlékek maradtak. Nem tudott másra gondolni, csak arra az estére, amikor végképp elásta a kettejük közti törékeny bizalmat, esélyt sem adva a folytatásra, összetörve, megalázva magára hagyva a lányt.
Végül a kanapén pihent meg, óvatosan helyet foglalva a párnák között. Szinte eltűnt a hatalmas támla mögött, mikor hátradőlt, csupán apró lábai látszódtak ki, ahogyan hófehéren virítottak a sötét szőnyegen. Hezitálva fordult a férfi felé, végül mégis a hatalmas ablakon állapodott meg tekintetével, ahonnan tökéletes panoráma nyílt a távolban húzódó katalán városra. Egy pillanatra Neymar tekintete is elidőzött a narancsos fényeken, ő maga sem volt képes megunni a látványt, amihez foghatót csak Brazíliában talált, mikor egy riói dombra szökve figyelte a metropolisz éjjeli fényeit.
- Miért hívtál?
Kérdése már így is túl sokáig váratott magára, így képtelen volt elszökni tőle. Elgondolkodott a megannyi válaszon, mégis, egyik sem tűnt megfelelőnek. Hanyagul próbált ellenállni a fejében motoszkáló gondolatoknak, melyeket most először nem a vágy sarkallt, sokkal inkább a kíváncsiság. A tudatlanság hajtotta, az ismeretlen felfedezése, a birtoklás utáni sóvárgás. Mindent tudni akart róla és arról, hogy miként futott a brazil karjaiba kibírhatatlansága ellenére. Tudni akarta mi az a fájdalom, ami ellenében inkább elviseli Őt, semmint hogy nap, mint nap magányosan arra emlékezzen, ami a tegnapot jelentette. Tudni akarta a fájdalom árát, a történetet, aminek apró darabjai napról napról szívták ki a lányból az életet.
Az asztalhoz sétált, a már előkészített alkoholt a csapba öntve bontott egy újabb üveget. A hideg pezsgő szisszenve szabadult meg a habtól, az aranyló italból ezernyi buborék tört a felszínre, mintha csak menekülni akarnának az üveg fogságából. A poharakat teletöltötte, néhány csepp hab lassú táncot járva folyt végig az apró kristályokon. Az egyiket Sienna felé nyújtva foglalt helyet a lány mellett, miközben ő maga is Barcelonában gyönyörködött, a villódzó fényekben, az narancsos köpenybe burkolózott városban.
- Semmit sem tudok rólad.
- Ahogyan én sem rólad.
Megtorpant a gyors választól, ami inkább tűnt szemrehányásnak, semmint egyszerű megállapításnak. Tudta jól, hogy a lány nehezményezte a múltbéli sérelmeket, a titkolózást és a falat, amit kettejük közé húzott, titkon mégis remélte, hogy maga Sienna is jobbnak látta távolságot tartani.
- Miért pont Barcelona?
Most először néztek egymásra hosszasan, a varázst a lány törte meg, ahogyan elmélkedve kortyolt pezsgőjébe. Sokáig gondolkodott a válaszon, mintha bármelyik szó, gondolat képes lenne őt felőrölni.
- Távol akartam lenni New Yorktól.
- Miért?
Hirtelen támadta meg az újabb kérdéssel, türelmetlenül, mintha válaszra sürgetné. Türelmesnek próbált mutatkozni mégis, szavai és hangja mindent elárultak róla. Már nem akart titkok közt élni, tudni akarta, mi vezérli lépteit, mi az ami elől képes volt egy óceánt is átszelni csak azért, hogy meneküljön.
- Úgyis tudod a választ - újabbat kortyolt a pezsgőjéből, nagyobbat, mint előtte. Szinte alig maradt ital a poharába, így Neymar csendesen töltötte újra, mintha ezzel szóra bírná a lányt. Sienna azonban hezitált, s ismételten a pohár fenekére nézett. Arca összeugrott az alkohol ízétől, néhány csepp ajkát díszítve csillogott a szoba fényében. Óvatosan emelkedett fel a kanapéról, egészen az ablakig sétálva, sötét árnyékot vetve maga mögé. Mintha csak megbabonázták volna, ujjával a pezsgőspohár nyakát simogatta, miközben tekintete végig a város fényein nyugodott. Percekig csendben figyelte a tájat, a férfi pedig csak várt. Várt arra, hogy végre megtörjön, melynek egy kósza könnycsepp volt a hírmondója. Nem mozdult, a kanapéról figyelte, ahogyan könnyét elnyeli, teste egy pillanatra megborzongott, mintha fájna feleleveníteni a múltat.
- Hittem egy férfinak, ez volt a legnagyobb hibám. Hittem abban, hogy jobb vagyok annál, mint akit megkapott. Azt hittem, én kellek neki.
Hangja elcsuklott a végére, újabb könnyeket szülve. Neymar tétovázott, végül mégis csendesen sétált a lány mögé, aki könnyeit elrejtve fordult el tőle. Ő azonban nem hátrált meg, a poharat kezéből elemelve tette az asztalra, ujjaival óvatosan felszárítva a forró cseppeket. A beesett, könnyel itatott arcnál csak egy valami rémisztette meg jobban: a halott, fényét vesztett szempár látványa, ami valamikor vággyal telve méregette őt. Mintha semmi sem maradt volna abból a lányból, akit Ibizán ölelt magához, akit kívánt. Már nem akarta a testi vágyaira használni, csak védeni akarta. Védeni bármitől, ami tovább rombolhatja. Védeni a múlttól, védeni a jövőtől, védeni magától és ha kell, önmagától is. A vékony karok lassan kapaszkodtak belé, végül olyan erősen markolták felsőjét, hogy az éles körmök hátába mélyedve szakították fel bőrét.
- Nem engedlek el, Sienna, én nem engedlek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése