Téged akarlak - I.fejezet

Szép estét mindenkinek!

Ahogy azt látjátok, megérkezett a történet első fejezete! Néhány sor, esetleg momentum ismerősen csenghet azoknak, akik a kezdetektől velem tartottak, hiszen nagyon sokáig gondolkodtam, hogy egy teljesen új történetet írjak, esetleg meghagyjak-e egyes részeket a régi fejezetekből. Végül azonban arra a döntésre jutottam, hogy néhány sort, illetve mozzanatot meghagyok a régi verzióból, azonban javarészt egy teljesen új történetet olvashattok, új helyzetekkel és eseményekkel.
Remélem mindezek ellenére is elnyeri a tetszéseteket és élvezni fogjátok minden sorát legalább annyira, mint amennyire én élveztem az írást.
Nagyon szépen köszönöm a prológushoz érkezett pipákat, a feliratkozásokat, tündérek vagytok!

Millió puszi és ölelés,
Bella

...............................................................................................................................

Egyedül

-A közös napok, a csókok emléke és az illatod sem képes elfeledtetni a magányt és betölteni az űrt, amit magad után hagytál.-

Sienna Everett
2013. június
Cipőjének halk kopogása megrengette a néma termet.  A csend a zsigeréig hatolt, teste megrezzent a csöndtől. Szinte megbabonázva figyelte csupasz falakat, karjait feszülten fűzte keresztbe mellkasán. A terem ijesztően kihalt volt, mindössze az ablak előtt magasodó zöld virág emlékeztetett az életre. 

A sarokban egy törött vászon magasodott, egy balerina utolsó tánca. Sienna óvatos léptekkel közelítette meg művét, ujjaival  végigsimítva az olajfestmény  részleteit. Szemeit könnyfátyol borította, teste megrezzent az utca zajától. Fájdalmasan hunyta le szemeit, ajkait megnedvesítve pillantott végig az üres szobán. Minden Ő rá emlékeztette. Az ablak előtt leomló függöny, ami mögött annyi csókot váltottak titokban , a sarokban magasodó festmények, melyek az ő biztatására születtek. A hazug szavak ostorcsapásként hatottak, ajkait összeszorítva próbálta elűzni az őt kísértő démonokat. Mindent elhittem neki. A fájdalmas emlékek cinikus mosolyt csaltak arcára és még sohasem érezte magát ennyire naivnak. Ostobaság volt elhinni a szavait és mostanra már semmit nem segít a józan ész. Őt választotta, ez nyilvánvaló volt. Sienna üresnek érezte magát. Kifosztottnak és élettelennek, mintha Damien mindent magával vitt volna. A szívét, a lelkét, minden érzelmet, amit csak tudni adott egy embernek. 

Az ajtó tompán puffant a falnak, a nő lábai visszhangot verve érték a földet. Krémszínű kosztümje tökéletesen simult testéhez, kezében egy fekete bőr táskát szorongatva mérte végig a lányt.

- Mit keresel itt? Megmondtam, hogy takarodj innen. Apropó, a festményeid ott vannak - hanyagul legyintett a sarok felé, a falnak döntött törött művekre. Sienna némán tűrte a megaláztatást, izzadt tenyerét összeszorítva mérte végig újra és újra a szakadt vásznakat. A halk léptek dübörgésként hatottak, a két nő szinte egyszerre pillantott a küszöböt átlépő férfira. Vonásai rezzenéstelenek maradtak, mozdulatai kimértségről és feszültségről árulkodtak. Kezeit zsebébe mélyesztve sétált egyre beljebb, átkarolva felesége derekát.
- Menj el innen, Sienna, nincs itt keresnivalód.

Sienna úgy érezte, forog vele a világ, a levegő megakadt tüdejében. Mintha ezernyi kést mártottak volna testébe, tátongó sebet hagyva helyükön. A fájdalom kísértetei ölelő karokkal szorították magukhoz a lányt, s ő képtelen volt szabadulni a keserűség karmaiból. Néma léptekkel sétált az ajtó felé, ahonnan utoljára pillantott vissza Rá. A férfira, aki a világot jelentette. Egy törékeny világot, mely darabokra hullott a kezében, s a szilánkok vérző sebeket vágva hullottak alá.

A lakás némasága bilincsként tartotta fogva, meredten bámult az ágy mellé támasztott bőröndre. Lábai földbe gyökereztek, teste megfagyott. A könnyek megállíthatatlanul szántották végig az arcát, piros nyomot hagyva maguk után. Táskája a földre hullott, térdei erejüket veszítve rogytak össze.Érte itt maradt volna.
A fájdalom lassan dühbe fordult át, vérvörös szemei már nem a keserűségtől izzottak. Gyűlölni akarta minden porcikájával, de képtelen volt rá. Ruháit feszülten dobálta bele az üres bőröndbe, pólók és nadrágok, ruhák és cipők, mindent, amit a keze ért. Nem gondolkodott, nem figyelt a világra, mindössze monoton mozgása és halk szuszogása emlékeztette arra, hogy még él. De legbelül üresnek érezte magát, csupán egy halott léleknek. Levegő után kapkodva ült a laptop elé, remegő ujjai idegesen ütötték a klaviatúrát. Légzése lassan vált egyenletessé, könnyeit letörölve szorította össze ajkait. Néhány másodpercig hezitálva figyelte a képernyőt és egy halk kattintással megszabadította magát a fájdalomtól. Kétségekkel telve pillantott a repülőjegyre és a  dátumra, mely vészesen közel volt. Nincs okom maradni- győzködte magát minden maradék erejével, a szíve mégis ide láncolta, New York városához. Keserű arckifejezéssel nyúlt a szekrényben pihenő whiskeyért remélve, hogy az ital képes széttépni azt a láncot, amit ő maga képtelen.

~*~

A terminál ajtaja csendesen tárult ki előtte, a fülledt levegő pofonként érte arcát. Kabátját levetve intett a taxisnak, a férfi bőröndjét megragadva biccentett a jármű felé. Sienna kedvetlenül foglalt helyet az anyósülésen, a biztonsági övet megrántva dőlt hátra. Nem figyelt a világra, a pálmafákra, melyek hűsítő árnyékot adva magasodtak az út mentén. A hófehér vonalakra összpontosított, melyek összefolyva vonultak el mellette. A felszabadítást várta a várostól, Barcelona napfénye mégis csupán fájdalmat hozott magával. Mindenben őt látta, minden ő rá emlékeztetett.
A kocsi hangtalanul kanyargott a sztrádán, az üres partot lassan váltották fel az épületek, a színes házak és az autók rengetege. A katalán város szépsége minden turistát magával ragadott: a tömegek fényképezőgépeikkel örökítették meg az időtlen épületeket, a szobrokat, a hatalmas tereket. Az utcán ijesztően sok ember lézengett, legtöbben napszemüvegük mögé bújva élvezték a nap narancsos fényét. Sienna figyelmét megragadta az ősi épület impozáns látványa, mely figyelmet követelve magasodott a többi között. A lány az órára pillantva nyújtotta át az összeget, bőröndjét kiemelve intett az idős férfinak. A kocsi hangos robajjal kanyarodott ki az útra és egy pillanat alatt olvadt bele az autók tengerébe. A bőrönd nehézkesen döcögött mögötte minden lépcsőfokon megakadva lassította a lány lépteit. A régi, polgári lakás ajtaja halkan nyikorgott, az édeskés illat simogatva csapta meg a lány orrát. A csomagot a hallban hagyva lépett beljebb, ujjaival végigsimítva a régi kanapét vonult a bútorok között. A lakás csendes volt, az ablak egy aprócska utcára nézett, párkányát piros virágok díszítették. A függönyön beszökő napfény hívogatva melengette a lány arcát, Sienna a falhoz sétálva itta a napfény édes ízét. Válla felett sandított hátra, ajkai  mosolyra húzódtak. Egy vászon magasodott a háló ajtaja mellett, hófehéren, tetején egy cetli díszelgett. Kíváncsian ragadta meg a lapot, az apró betűket nehézkesen tudta csak elolvasni. A legújabb csodádhoz.
A hálószoba ajtaja résnyire nyitva állt, a meleg, barackszínű falak csupaszon álltak. A szobába lépve megcsapta orrát a frissen mosott ágynemű illata, az ablak előtt leomló függöny mögött egy halvány alak rajzolódott ki. Széles válla, égnek állított haja már távolról felismerhető, vékony kisfiús lábai és karjai azonban eltűntek, helyükre izmos párjuk került. Sienna arca halovány mosolyra húzódott, halk léptekkel osonva az erkély felé. Kezeit a fiú szemeire csúsztatva simult hozzá, beszippantva a régi, ismerős illatot.  Lábujjhegyre magasodott, állát a fiú vállára helyezve figyelte a mozgalmas utcát, a korzózó embereket, a portékájukat kínáló árusokat.
- Hiányzott - elhalkulva merengett a semmibe, kezeit lassan lecsúsztatva a mogyoróbarna szempárról. Matías cigarettáját elnyomva fordult meg, kezeit a lány derekára helyezve szorította magához a törékeny testet.
- Ahogyan te nekem.
Apró, játékos csókot lehelt a lány nyakára, aki összerezzenve tolta el magától a borostás arcot. A korláthoz sétált, kezeivel a hideg vasat markolva szippantott nagyokat a meleg levegőből. Minden lélegzetvétel egy emléket hozott magával, amelyek még annyi év után sem koptak el. A hajnalok, amikor még gyerekként kortyolgatták az elcsent, édes sangriát, azok az esetlen csókok, amiket ezen az erkélyen váltottak,
- Minden olyan , mint régen - könyökét a korlátnak támasztotta, állát tenyerébe helyezve figyelte az utcán lépdelő sötét hajú kisfiút, aki ügyetlen léptekkel követte édesanyját. Gyakran álmodozott a gyerekekről, egy fiúról, aki olyan, akár az apja...aki Damien szemét örökli, az ő mosolyát, az ő vonásait. Vele akart mindent, amit a jövő kínálhatott, de mostanra semmi sem maradt. Ostoba álmok. 
- Majdnem minden.
Érdeklődve fordult a fiú felé, aki halvány mosollyal az arcán nyúlt egy újabb  cigarettáért. Sienna mérgelődve kapta ki szájából a fehér szálat, Matías szemöldökét összehúzva mérgelődött.
- Szóval, majdnem? Még mindig nem bírtad letenni ezt a szart.
- Ne játszd az agyad, Everett, valld be, régen imádtad!
Akaratlanul is mosolyt csalt a lány arcára, hiszen Matías minden szava igaz volt, még ha azt fájt is bevallani. A kesernyés cigaretta íze sosem zavarta, miközben apró csókokat váltottak, a lomha füst szaga volt a legédesebb parfüm, amit valaha is érzett egy fiú pulóverén. Aztán minden megváltozott. 
Óvatosan simította végig a fiú arcát, kezét végigszántotta az ezernyi, sötét szőrszálon. Belépve a szobába újból megcsapta orrát a régi, ismerős öblítő illata, a virágos ágynemű huzat mindig a nyárra emlékeztette. A barcelonai nyarakra, amelyek mindig tartogattak valami újat. Valami olyan kalandot, ami újabb fejezetet követelt a poros, bőrrel fedett naplójában. A katalán város varázsa minden évben rabul ejtette, és immáron 15 éve nem ereszti. Ez az otthonom. 
Matías mintha észre sem vette volna a mélázó lányt a hűtőhöz lépett, a mélyhűtőből egy üveget előhúzva vettette le magát a kanapéra. A kupakot a földre dobta, a fekete fedő néhány másodpercig a parkettán pörgött, majd szinte némán pihent meg a hideg padlón. Matías kíméletlenül öntötte torkára a barna italt, szemeit összehúzva ízlelte az alkoholt. Karját Sienna felé nyújtva tessékelte a lányt ölébe, aki szó nélkül kuporodott a fiú ölelő karjaiba.
- Damienre, aki sosem érdemelt meg téged.
Sienna szívében újabb kést forgattak meg, némán emelte ajkaihoz a teli üveget.
- Damienre.
És a szánalmas, istenverte múltra. 

Neymar
2013. június

Ezernyi kérdés cikázott a fejében, azonban a kétes válaszok csupán újabb kérdéseket szültek. Annyi miért, annyi hogyan, annyi vajon, ami még inkább elbizonytalanította. Feszülten dobolt lábával, a kezében szorongatott labda izzadt tenyere között csúszkált. Odakint a tömeg a nevét skandálta, a szavakat a tapsvihar nyelte magába. A lépcsőhöz lépett, már szinte érezte a frissen nyírt gyep illatát. Egy nő lépett elé, fejével a pálya felé biccentve jelezte, itt az idő.
Nagyot nyelve, arcára mosolyt erőltetve lépett a fényre és akkor mintha minden megszűnt volna létezni. A Camp Nou füvére lépve úgy érezte magát, mint amikor életében először lépett pályára, Amikor az az elnyűtt labda nagyobbnak tűnt mindennél és a stadion elnyelte az apró lépteket. A tapsvihar csak távoli hangnak tűnt, robotos mozgással forgott körbe, kezével intve az őt tisztelő tömeg felé.
Nagyot nyelve állt meg a felé magasodó kék kapu alatt, miközben a katalán csapat indulójától zengett a hely. A labdát a lábára helyezte mégis, egy pillanatra megrettent a máskor gyerekjátéknak tűnő feladattól. A francba is, csináld! 
A labda könnyedén engedelmeskedett, a játékszer egyszer sem tévesztett célt. Hol fején, hol lábain landolt a labda, az irányzott lövések mindig oda érkeztek, ahova azt szerette volna. A feszültség lassan gyermeki boldogságba torkollott, és már nem számított a sok figyelő szem. Bizonyítani akart, figyelmet akart és elismerést. A labdát a kezébe rúgva hajolt meg a tömeg előtt, mosolyogva intett újfent az ünneplő nézőknek. Most szemlélte meg életében először a helyet, ahol éveken át fogja a csatákat vívni, ami ezentúl az otthona.  Az otthona, ami mégis olyan ridegnek és idegennek tűnik.
Egy másodpercre hunyta le a szemét, csupán egy pillant elég volt, ahhoz, hogy újra brazil levegőt érezzen a tüdejében. A Santos kopott gyepe pihent a lába alatt, a hófehér székek pedig bástyaként magasodtak körülötte. Mostantól ez az otthonom. Ide tartozom. 

Lassan sétált végig a zöld gyepen, minden lépéssel közelebb érve a pálya közepéhez. Egy pillanatra mintha elfelejtetett volna levegőt venni, mellkasába szorító fájdalom nyílalt. Szinte bódultan figyelte az őt körbevevő stadion székeit, a több ezer helyet, melyet napok múlva nézők töltenek meg. Legbelül hallotta az üvöltő tömeget, a tapsot, mely dübörögve visszhangzik az arénában, látta a kezeket, melyek egyszerre emelkednek a magasba. Álmodott, mégis valósabbnak tűnt bárminél abban a percben. Izzadt tenyerét összecsapva futott a labda felé, a fehér bőrt rúgva minden mást kizárt a világból. Mindössze erre összpontosított, a finom mozdulatokra, a cselekre s arra a kilencven percre, mely minden nap egy új harcot jelent. Lába szinte alig érte a talajt, a levegő sercegő hangja zene volt füleinek. Imádta a száguldást, s ezt a különleges táncot, melyet meccsről meccsre járt. A labda egy pillanat alatt repült a levegőben, útját a hófehér háló keresztezte. Neymar elégedetten támaszkodott meg térdén, megigazítva narancsos cipőfűzőjét.

Újra felpillantott, tekintete az üres kijelzőt pásztázta. Legközelebb az én nevemet mutatja. Egy újabb labda közeledett, lába könnyedén állta útját. Óvatosan rúgta fel a levegőben, aprót hátrálva igyekezett passzolni. Teste tompán puffant a mögötte álló férfiénak, hangos felszisszenése odavonzotta a tekintetet. Keze szúró fájdalmat hagyva érte Neymar mellkasát, a fiú bukdácsolva hátrált meg.

- Nézz a lábad elé, kölyök.

A rosszalló szavak inkább kedves dorgálásként hatottak az argentin szájából, akinek ajkai mosolyra húzódtak, amint tekintete találkozott a Tizenegyessel. Neymar bocsánatkérően intett csapattársa felé, aki csak egy biccentéssel felelt, majd odapasszolva a labdát indult meg felé a Tízes, újrakezdve a soha véget nem érő csatát. Feszülten figyelte a pályán mozgó embereket, elméjében ezerszer lejátszotta a tanultakat. Fegyelem, összpontosítás, támadás. Teste megfeszült, készen állva a lépésekre, lába egy pillanat alatt csente el a labdát a kapu előtt magasodó játékos elől. Mellkasa hangtalanul simította végig a védő vállát, szemei hunyorogva összpontosítottak a célra. Lába útjára engedte a labdát, mely tompa puffanással érte a kaput, a háló némán állta útját a levegőt szelő játékszernek. A fiú arca megkönnyebbült, feszült teste elernyedt, kezével térdére támaszkodva fújtatott. A tapsokat elnyelte az üres stadion, a szinte néma visszhang egy perc alatt tovaszállt a sorok között. Tekintete a zöld gyepet pásztázta, szeme sarkából mégis az edzőt figyelve emelkedett fel.
- Szép volt, Neymar - Pique elismerően ütött vállába, a brazil halvány mosollyal viszonozta a gesztust. Messi keze hangosan csattant tenyerébe, a Tízes ujjait a fiú hátára csúsztatva pillantott a kapura.
- Látom, nagyon bizonyítani akarsz valakinek - az argentin finoman sandított a pálya szélén magasodó férfi felé, Neymar fejét megrázva körzött karjával a levegőben.
- Nem szeretnék a kispadon ülni. Nem ezért jöttem.
- Nem akarlak elkeseríteni, de én is így kezdtem. Hosszú az út a pályáig, még ha nem is tűnik annak. Előbb tíz perc, aztán húsz, a kilencven perc nem hullik magától az öledbe.
Ő maga is tisztában volt azzal, hogy jelenleg a ranglétra legalsó fokán áll, ahonnan hosszú és keserves lehet a felfelé vezető ösvény. Képtelen volt megbirkózni a gondolattal, hogy csak egy pótlék, egy helyettes, aki hanyagolható és jelentéktelen. Ennél többre hivatott, ennél többre képes. Ennél jobb vagyok.
Fáradtan lépdelt autója felé, a távolban Busquets keze lendült a magasba, mire a brazil halvány mosollyal és bólintással válaszolt. Hátát a meleg bőrülésnek támasztva fújta ki a tüdejébe szorult levegőt, szemeit megdörzsölve kanyarodott ki a parkolóból. Ügyetlenkedve ütötte be az utca nevét az előtte díszelgő eszközbe, ami a legnagyobb szolgálatot tette ittléte alatt. Egy hónap sem volt elég ahhoz, hogy megtanulja a mindennapi útvonalat, hogy hozzászokjon a katalán vezetési stílushoz. Egy fekete személyautó cikázva váltott sávot, mire a brazil felszisszenve fékezett. A  forgatagból kikerülve kanyarodott a sztrádára, ami messze vitte a város zajától, mégis úgy érezte, a lába előtt hever Barcelona. Az autót leállítva kapta ki a kulcsot, majd zsebre vágva azt ragadta magához a hátsó ülésre hajított kabátját. A szomszéd kertjében monoton hangon kattogott a kerti locsoló, a ház azonban ismételten üres volt, akárcsak az utca. Egy hónap alatt jóformán senkivel sem találkozott, egyszer-egyszer egy kósza intéssel adták tudtára az itt lakók, hogy nincs egyedül.
Egyedül.  A kulcs halkan kattant a zárban, felsőjét a fogasra akasztotta, majd a tágas, üvegfalakkal szegélyezett napapaliba vette az irányt. Hanyagul zárta be az ajtót, ledobva magát a kanapéra, körbenézve az  üres, csendes és rideg házon, ami mindig a magányra emlékeztette. Amikor legelőször belépett ide, vele képzelte el a jövőjét. A közös jövőt, ahol minden este Ő várja majd idehaza, az Ő karjaiban alszik el, az Ő arcát látja utoljára este, az Ő mosolya köszönti majd reggel. Ez azonban nem volt több botor álomnál, egy nevetséges képzelgésnél. Bruna sosem volt képes áldozatot hozni, ahogy ő maga sem. Olyanok, akár két idegen , ennyi év elteltével is. Keze telefonja után kutatott, ujjai mindössze egy nevet kerestek. Talán megpróbálhatnánk. Talán helyrehozhatnánk. Hitegette magát, pedig tudta, mindhiába. Döntöttek és nem szegheti meg pont ő az egyességet. Nem lehet ő a gyenge. Nem törhetek meg.