Téged akarlak - Prológus

Drága, szeretett olvasóim!

Őszintén, én magam sem hiszem el, hogy itt tartunk. Több, mint egy éve született meg bennem a történet első gondolata, akkor még úgy gondoltam, ilyenkor már rég az epilógust fogom írni, a történet sorsa azonban másként alakult. Mindezt pedig nem bánom.

Úgy érzem, talán sikerült megérnie a történetnek, talán sikerült azokat a momentumokat és pillanatokat megragadnom, amiért kezdetben leültem és papírra vetettem a történetet. Őszinte leszek, iszonyatosan izgulok, hogy mit gondoltok az új köntösbe bújt történetről, de remélem, hogy legalább annyira fogjátok szeretni, mint ahogyan az első verziót. A prológust egy eddig még soha nem látott perspektívából mutatja meg Sienna történetének kezdetét és remélem, hogy elnyeri a tetszéseteket.

Szerencsére a vizsgaidőszak véget ért a számomra, így minden erőmmel azon leszek, hogy rendszeresen tudjak résszel szolgálni. Néhány fejezet ugyan már elkészült, de szeretnék minél többet megírni, hogy az egyetem kezdése után se maradjatok olvasnivaló nélkül.

Nem is szaporítanám tovább a szót, kellemes olvasást kívánok mindenkinek, és remélem élvezettel olvassátok majd a sorokat.:)

Millió puszi és ölelés,

Bella

............................................................................................................................................

Kihűlt csók

-Visszatekintve, nem azt sajnálom, hogy véget ért. Azt sajnálom, hogy elkezdődött.- 

Sienna Everett
2013. május

A taxi méterekkel a ház előtt parkolt, a lány már előre készítette a kívánt összeget, melyet türelmetlenül nyomott a sofőr kezébe. A kocsi sebesen hajtott el, Sienna mindössze a mögötte kavargó szélre lett figyelmes. Szoknyáját megigazítva szelte a lépcsőfokokat, kabátját összehúzva igyekezett menedéket találni a szokatlanul csípős hideg elől. Orrát megütötte a frissen nyírt gyep illata, a bejárathoz ültetett virágok színes rengetegének látványa szemének sarkából is mosolyt csalt arcára. Kulcsát előkeresve helyezte a zárba, az ajtót türelmetlenül csukta be maga mögött és egy pillanatra megdermedt a lakás forróságától, kezeit átmelegítve dobta le kabátját. Táskáját a földön hagyta, cipőjéből kilépve sétált a konyha felé, megragadva a reggel üresen hagyott üvegpoharat. A kristálytiszta víz hangtanul ömlött a pohárba, lezúdítva azt száraz torkán a pultnak támaszkodva nézett körbe. Cinikus mosollyal szemlélte a falon lógó fotókat, a kanapé díszes párnáit, a sarokban porosodó festményeket. Minden Ő rá emlékeztette, minden tárgy ott viselte lenyomatát. Gyűlölte a kétes gondolatait, gyűlölt Rá gondolni és megőrült a ténytől, hogy ez a ház valaha a közös otthon jelentette. A kanapé forró ölelések emlékét , a hálószoba megannyi buja, kéjes sóhajt őriz. Mindenben ott volt egy kis darabja, amitől nap mint nap úgy érezte, hogy meg kell tőle szabadulni. Damien hanyag legyintése és forró csókja azonban egy pillanat alatt képes volt elfeledtetni a nőt, aki mostanra csupán a múlt. Sienna tekintete az ujjára tévedt és arra az apró kőre, ami ékes bizonyítéka volt a szerelemnek, aminek jelenléte minden kétséget elűzött. Nem kell neki. Engem akar. Én vagyok a jövője.

A nappali asztalon heverő magazinokra pillantott, a hófehér ruhákra, a mesés kastélyokra, és nem tudott másra gondolni, mint az Ő napjára. Arra a percre, mikor az örök hűség mindenki előtt elhangzik, bizonyítva a végtelen szerelmet,  a harangok csak nekik játszanak, a nap pedig csak nekik ontja a forró sugarakat New York utcáira. Nem akart tovább várni, nem akart kételyek közt élni. Őt akarta, testestül-lelkestül, minden hibájával és gyarlóságával. 

Fáradt sóhajt préselt ki ajkain, tincseit hanyag kontyba fogva pillantott ki az ablakon, ahol a férfi autója parkolt. Sienna türelmetlenül kereste a férfi kabátját és fekete aktatáskáját, ami talán bizonyítékul szolgál ittlétéről. A ház azonban némaságba burkolózott, mindössze Sienna léptei vertek visszhangot. Különös érzés lett úrrá testén és hiába próbálta elűzni, a félelem ködként telepedett rá, vállára tonnányi sújt helyezve. Egy pillanatra úgy érezte, a lakás falai felé közelednek, a levegő szorította mellkasát.

- Damien!

Erőtlenül kiáltotta a férfi nevét, válasz azonban nem érkezett. Türelmetlenül igyekezett az emeletre, halk léptei szinte alig érték a földet. Keze a hálószoba kilincsére tapadt, de még mielőtt benyithatott volna, tudta, mi vár rá. A pokol kapuiban állt, vérző szívvel, megtörve, szájában a megaláztatás keserű ízével hallgatta az érzéki sóhajok édes szimfóniáját, és tudta, hogy elveszítette a harcot. Egy pillanatra úrrá lett rajta a harag, a bosszúvágy, amit könnyedén felemésztett a bánat és a csalódás.Könnyeinek átláthatatlan fátyla nehezítette lépteit, a világ forgott és nem érezte a talajt lábai alatt. Némán sétált az ajtó felé, majd kilépve a házból maga mögött hagyta a jövőjét. Már nem érezte az édes illatot, a fák megtörten hajlongtak a szélben, a virágok mintha elszáradtak volna, színes arcuk a föld felé tekintett.

Ekkor már tudta, hogy az a reggeli búcsú nem volt több egy végső, kihűlt csóknál.